Lehetséges ugyanis, hogy mégsem. Minthogy az alma kifejezés latin megfelelője (malum) egyszersmind azt is jelenti: rossz, az alma lett az édenkerti tiltott gyümölcs megfelelője. A malum a IV. században a Biblia első könyvének fordításában jelent meg a latin Vulgátában a „jó és rossz tudásának fája” kapcsán. Ettől az időtől fogva kezdték el társítani az emberek az almát ama gyümölccsel, amiből az első emberpár evett, noha a Teremtés könyvének eredeti héber szövege nem jelöli meg egyértelműen a gyümölcs fajtáját.

Héber nyelven írott, későbbi zsidó kommentárok azonban számos izgalmas okfejtéssel szolgálnak e tekintetben. Szimpatikus magyarázat, hogy azért nem nevezi meg a szöveg a gyümölcsöt, hogy a későbbiekben a piacon meglátva ne jusson róla minduntalan az emberek eszébe az első ember bűne. Ugyanilyen vonzó egy ettől eltérő kommentár, mely szerint fügefa lehetett, melynek gyümölcsébe belekóstoltak, merthogy a Teremtés könyvének későbbi közlése szerint (3:7), utóbb „összefűztek fügefaleveleket”, s azzal takarták el magukat, így azáltal igyekeztek helyzetükön javítani, ami romlást hozott rájuk. Mindezt nem magamtól tudom: dr. Raphael Zarum, a London School of Jewish Studies egy előadásához kibocsátott angol nyelvű vázlatából tanultam meg.

De honnan tudhatnánk meg, mi áll az eredeti szövegben, ha nem olvassuk héberül a Teremtés könyvét vagy a zsidó Biblia más részeit? Példák sokaságát lehetne hozni a félrefordításokra, melyekre teológiai hagyományok épültek. Miért e szokatlan gondolatmenet egy közéleti cikkben? Azért, mert a héber nyelvet, számos más nyelv mellett, gazdasági vagy szervezési megfontolásokból, némi őrlődés után vagy egy könnyű kézzel aláírt előterjesztés következtében – rosszindulatú politikai szándékot nem tételezve fel – oktatáspolitikusok kihagyták a választható érettségi tantárgyak közül.

A héber nyelvhez való viszony a nyugati kultúra – zsidó-keresztény – hagyományában azért fontos, mert az nem egyébnek, mint öntudata egyik legfontosabb forrásához való kapcsolódásának eszköze. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenkinek ismernie kell, aki e kultúrában tevékenykedik, de elérhetősége – legalább olyan szinten, hogy választható érettségi tantárgy legyen, illetve maradjon – mégis kulcsfontosságú, sőt jelképes. Azt jelzi, hogy az európai kultúrát magáénak érző közösség neveléséért s így szellemi állapotáért felelős vezetők nem kívánnak megfeledkezni e kultúra egyik legfontosabb alapító szövegének nyelvéről és hagyományáról, akkor sem, ha a nyugati kultúra viszonya e forráshoz – finoman szólva – máig nem kiegyensúlyozott.

Meglehet, e viszony sosem ad majd okot a megnyugvásra, mert maga a szöveg által megtestesített valóság áll szemben az ember mint olyan alaptermészetével. S talán ebből is ered a nyelv egykori hordozóival, és azok, akár e nyelvet nemzedékek óta nem ismerő utódaival kapcsolatos ellenszenv, de e gondolatmenet túl messze vezetne. Mindenesetre a héber nyelv kihagyása az érettségi tárgyak közül kultúránk önfeledt állapotát juttatja eszembe. A feledni kívánt hagyományt, a torzító bibliafordításokat, a „virág” által eltépni kívánt „gyökér” patetikus hasonlatát. Na és egy viccet: a brit turista Izraelben járva meglapogatja az idegenvezető vállát, és azt mondja: „Milyen nagy dolog, hogy a Bibliát, ezt a csodálatos könyvet, az önök kis nyelvére is lefordították.”

A szerző író, a Szombat főszerkesztője