Nem léleknek való vidék
– Te, ezek nemcsak kirúgnak, hanem még utánad is nyúlnak, máshol se találj magadnak munkát – ezt mondta nekem a minap a művelődési ház régről ismerős igazgatója. Suttogott.
Nem értettem, miért, hiszen kettesben voltunk az irodájában: titkárnője már rég nincs, munkatársa is csak egy, felváltva takarítanak. Programokat nemigen tudnak szervezni, legfeljebb akkor, ha beköltözik az aulába egy-egy turkáló. Olyankor a bérleti díjból futja egy szerény nótaestre, vagy a könyvnapi író-olvasó találkozóra vehetnek pogácsát.
Hírnévnél is erősebb vonzerő errefelé a laktató, sós sütemény.
Kicsit közelebb hajolt a fülemhez, úgy suttogta, hogy te, ezeknek listájuk volt, hiába tagadják, módszeresen mentek rajta végig, és nem könyörültek. Annak se, aki ledobott büszkeséget, méltóságot, értékeket és elveket, és beállt gazsulálni, hátha a helyén maradhat. Hiába figyelmeztették jóakarók, táppénzre se ment el, annyira bízott bennük. Aztán karácsony előtt két nappal megkapta a felmondólevelét, időt is alig adtak rá, hogy összepakoljon. Ez lenne Mária országa, na mit szólsz, hitted volna? Hogy visszajön, amiről már azt hittük, hogy elmúlt?
Körbenézett riadtan, még közelebb tolta a széket. – Ismerek egy középkorú asszonyt, azért rúgták ki, mert piros sálat hordott – ezt már olyan halkan mondta, hogy szinte szájról kellett olvasnom.
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mint amikor még feszengeni kellett határátlépéskor, összeporozni a szlovák Tornaalján vásárolt Botas tornacipőt, nehogy elvegye a vámos, s lehalkítani a rádiót a kocsiban, isten ments, hogy amiatt pakoltassák ki az egész csomagtartót. Nagyapám a Szabad Európa rádiót halkította félelemből, apám az autórádiót, velem meg már suttogva beszél a barátom, még a kezét is a szája elé tartja, nehogy valaki kisilabizálja az elkeseredett vagy épp felhevülten indulatos szavakat.
– Két kaszt között kell választanod: lúzer leszel, vagy gengszter – ezt már egy borsodi városi gimnáziumi tanár mondja, augusztusban kirúgják, az egyház átveszi a középiskolát, ő meg köztudottan balos, úgyhogy mehet majd isten hírével, legalábbis erre készül lélekben. Bár, hogy mibe fogjon, azt nem tudja, hisz tanítani szeret a világon a legjobban, ebből a szakmából van három diplomája.
– A többségnek kasztügyben (mert hát ilyen ez a műfaj) nemigen van választási lehetősége – teszi hozzá. Születésénél fogva pottyan bele az elsőbe, gondolkodnia sem kell. Az életrevalóbb lúzerekből tanárok lesznek, bírók, ügyészek, rendőrök, esetleg autószerelők, pékek vagy humánerőforrás-menedzserek, bolti eladók meg taxisok, akik élnek hónapról hónapra, s haladnak előre szépen a lúzerlétrán: laknak a szüleiknél, majd albérletben, aztán újra a szüleiknél, amíg össze nem jön a beugró egy panelra vagy, ha „idejében” halt meg a nagymama, akkor egy téglalakásra.
A lúzeréletforma csúcsa a saját kertes ház a zsúfolt vidéki városszéli lakóparkban, ahol ugyanúgy belebámul a tányérodba a szomszéd, amikor szalonnát vagy jobb napokon flekkent sütsz, és a sörhasadat sütteted a napon, mintha panelban laknál, csak hát a panelban legfeljebb olajban tocsogó bundás kenyeret lát a virágos teszkós tányéron, s az micsoda különbség!
Arról meg csak borzongva mesélnek ott az esti tűz mellett, hogy állítólag vannak vidékek, ahol divatba jött a csontfasírt, megírta az újság is, hogy húsz forintért adták a vágóhídi cafadékot meg az oldalas csontot a minap, álltak hosszú kígyózó sorban azok, akik tudtak az akcióról – sokan tudtak –, s recepteket cseréltek nyeldekelve, miszerint a péppé főzött csontot csak okosan kell fűszerezni, s olyan lesz, mint a legfinomabb fasírt, bizony ám! S az ürgepörkölt, a varjúsült, a hosszan párolt marharépa ott a csonthalom mellett még szóba sem került, pedig ezeknek a receptjeit is olvasni mostanság.
Vannak aztán a lökött lúzerek, akik falura mennek lakni, onnan járnak be a hétórási busszal hivatalba, iskolába, hipermarket pénztára mögé. Gyárba nem, az már nincs, megszűnt, lerabolták, széthordták, atomjaira szedték és átszállították Kínába, vagy még oda sem, áll üresen, romokban heverve a város közepén, a gyárnak már csak a nosztalgiája maradt meg, esetleg a cukorsüveg emlékbe, őrizgetik is, inkább keserűen isszák a kávét, ha váratlanul kifogy a tartóból a kocka, de a celofánba zárt menyei mannát fel nem bontanák semmi pénzért. Ha ránéznek, embernek érzik magukat.
A lökött lúzer azért megy falura lakni, mert ott egy panel áráért hatalmas házat vesz, persze előtte kifaggatja az ingatlanost, hogy sok-e a cigány, mert már nem az a kérdés, hogy van-e, hanem hogy mennyi. És hogy szanaszét laknak-e a faluban, vagy van nekik rendes helyük, egy kupacban, az utolsó utcában, ahová már közvilágítást se szokás vezetni, ne is lássák őket, boltjuk, kocsmájuk is ott legyen, lehetőleg ki se mozduljanak pokrócajtós, füstös lukaikból. S megkérdik még az ingatlanostól, van-e körzeti megbízott a faluban, mintha attól remélhetnének megnyugvást, biztonságot.
Később már tudni fogják, hogy hiába van körzeti megbízott, papíron kettő is a faluban, sosincs a helyén, mert állandóan elvezénylik őket a nagyobb városokba, hogy látszódjanak, növeljék az „érzetet”, s amúgy is kevés a benzin, nem kell mindig járőrözni.
A falunak kétségkívül előnye, hogy lehet benne kecskét tartani. Kivéve, ha az önkormányzat rendeletben szabályozza, hogy mégsem, s ugyanezt vonatkoztatja tyúkra, libára, kakasra, birkára, szamárra, tehénre és lóra. Mert szarszag lesz. (Pardon: trágyaillat.) Mert a hangos „iá” felveri a polgármester feleségét szombat délelőtti szendergéséből. Mert a kakas már fél négykor kukorékol, és hatig. A tyúk viszont poros. És amúgy se tojik eleget. Aranytojást meg pláne nem.
Legfeljebb a ló. Kivételezett állat lesz az, s én, aki szülőfalumban gyerekkoromban még rendesen voltizsáltam (szőrén megüli, hevederbe megkapaszkodik, lábával ollózik, leugrik balról, leugrik jobbról, ló hátán bukfencezik), ennek a lelkem mélyén örülök is. Hogy van ez a lovasprogram, nem is program, hanem stratégia, s hát valljuk be, ebben szinte kódolva van a vidék felemelkedésének lehetősége. Lovakat tartani Pesten végképp nem lehet, a fővárosi örüljön, hogy megy neki a metró, elviszi bárhová, ott az életszínvonal is magasabb, „belőlünk élnek, mi termeljük meg nekik a kenyeret, nekik csak dőzsölni kell, színházba meg operába járni”, jó is, hogy bezárt a lovi, azzal is csak szórakoztak, meg se érdemelték, elvégre a lovat nem nézni kell, hanem huszárosan megülni.
Ló mellé csendőrt vizionálni nem comme il faut.
Azt, aki a káposztát csenő családfőt lóról kergeti, hivatalosan mezőőrnek hívják. A rendes lúzerek elítélik, ha valaki káposztát lop, azzal nem lehet sorsközösséget vállalni, akkor se, ha neki sincs munkája, meg nekünk sem, mert nekünk azért nincs, mert nem kapunk, neki meg azért, mert nem is akar. Gyerekét ezért külön osztályba kell tenni, mert csak hátráltatná a miénket, márpedig mi igenis azt akarjuk, hogy a mi gyerekünk már ne legyen lúzer.
Ne kergessen álmokat, ne olvasson Shakespeare-t, ne járjon olyan színházba, ahol nem előre csomagolva kapja a katarzist pozitívan, ne beszélgessen órákig a barátaival vörösborok mellett hiábavalóságokról, ne akarjon ökofalut, rózsakertet, komposztládát, fenntartható fejlődést, kicsi Svájcot Somogyba meg Baranyába, ne álmodjon százfős üzemet a bezárt kohászat helyére, ne higgye azt, hogy éhségsztrájkkal eléri a célját, ments isten, hogy belépjen a szakszervezetbe, baráti körbe, templommentő mozgalomba, asszonykórusba, színjátszó csoportba! Játékát ne adja kölcsön, szájjal és lábbal festőknek ne postázzon ezer forintot karácsonykor, rigónak ne törje fel a diót, kutya fülét ne vakarja, ne kergessen álmokat!
Legyen gengszter inkább.
