Bächer Iván: Megjött Prohászka
Hát megjött Prohászka is. Már rég vártam, furcsállom is, hogy csak most ért ide. De megjött, persze hogy megjött, nincsenek véletlenek, nincsenek csodák, Prohászkának is meg kellett jönnie, Wass, Nyirő, Tormay után, nem maradhat el.
Az 1858 és 1927 között élt német és svájci felmenőktől való roppant tehetséges, tudós egyházfi, akadémikus Prohászka Ottokár munkásságának kezdetétől antiszemita nézeteket vallott. (Fazekas Csaba, Kovács M. Mária, Gyurgyák János, Monori Áron, Szőnyei Tamás, Karsai László és persze magának Prohászkának munkásságából merítek mindenekelőtt.)
Noha szóban és írásban elutasította az erőszakot, a pogromot, noha álláspontját képviselve nem volt következetes, néha elmélkedett „jó”, „hasznos” zsidókról is, de mindig éles distinkciót tett „magyar” és „zsidó” között, már a polgári házasság ellen is fölemelte szavát, lehetetlennek tartotta az asszimilációt, a zsidóságot az emberiség testén tenyésző fekélyként említette meg nemegyszer.
Prohászka Ottokár, aki antiszemita volt már annak előtte is, és az maradt halálig, a magyar történelembe – és nem az egyháztörténetbe, az egy másik história – elsősorban mint a numerus clausus (1920:XXV. Tc.) legharcosabb követelője írta be nevét. Mint ismeretes, ez a törvény az egyetemekre fölvehető fiatalokat származásuk alapján szelektálta, és fölvételüket a lakosságban képviselt arányszámuk szerint korlátozta. A törvény végrehajtási utasítása és végrehajtási gyakorlata csak a zsidó származásúakra vonatkozott.
A numerus clausus a zsidóságot nem mint vallást, hanem mint népcsoportot, „népfajt” jelölte – valójában: bélyegezte meg. Igazi „nürnbergi” törvény volt tehát, csak azokat időben jócskán megelőző.
A részleteket lehet cizellálni utólag is; az egyes egyetemek nem egyformán értelmezték a paragrafusokat, bizonytalan volt a „zsidónak” minősítés kritériumrendszere, a húszas évek végétől lazítottak a törvény szigorán, de ez a lényegen nem változtat: a numerus clausus fölszámolta a polgári jogegyenlőséget Magyarországon. A törvény vitájában felszólaló Prohászka Ottokár a magyar retorika egyik legnevezetesebb beszédét mondta el, döntő módon hatva az egyébként sem sokat ingadozó képviselőkre.
Prohászka és társai érvelésében az a mai fülnek oly ismerős érv is gyakorta szerepelt, hogy az indulatok „törvényes mederbe” terelésével lehet az erőszakos, pogromos jobboldalt elcsitítani. Valójában a magyar jobboldal akkor is „összeért”, egy volt a a tábor és a zászló akkor is. Az erőszaktól szavakban ódzkodó Prohászka mindig támogatásáról biztosította a zsidóverő egyetemisták szervezeteit, olyan figurákkal vállalt közösséget, mint Héjjas Iván, aki közönséges tömeggyilkos volt, igaz, jó magyar. Jó magyar tömeggyilkos.
Prohászka egyébként megszavazta a szélsőjobboldal, a zsidóság további jogfosztását célzó, a harmincas években majd előkerülő, ám ekkor, 1920-ban még elvetett törvényjavaslatát is. Haller Istvánt – neki is van utcája, tere ma – idézi Komoróczi Géza: „Nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája.”
Ha a dualizmus idején is ez lett volna a tettek keresztény politikája, akkor soha nem épült volna föl Komor Marcell és Jakab Dezső marosvásárhelyi kultúrpalotája, soha nem gyógyított volna Korányi Frigyes, soha nem muzsikált volna Rózsavölgyi Márk, soha nem tőzsdézett volna Krausz Simon, soha nem készített volna üvegablakot Róth Miksa, soha nem búvárkodott volna Ballagi Mór és sorolhatnánk még napestig és tovább.
A numerus clausus következtében több ezer tanulni vágyó fiatal hagyta ott Magyarországot, közöttük olyan – a törvény szavával élve – „túlprodukált” „zsidók”, mint Szilárd Leó, Gábor Dénes, Neumann János, Teller Ede, Wigner Jenő, Polányi Károly, Kármán Tódor, Koestler Artúr, és itt is hosszú a sor.
2012-öt írunk, de 1920-at élünk. Prohászka Ottokárnak fognak most, 2012-ben hatméteres szobrot állíttatni keresztény, katolikus szervezetek a pesti Újlipótváros határában, a XIII. kerületi Lehel tér eddig a fővároshoz tartozó szegletén.
Mi sem természetesebb. Antiszemitának lenni a mai jobboldaliság megítélése szerint bocsánatos bűn. Nem is bűn, inkább botlás. Szeplő. Szépséghiba. Ha ugyan nem érdem. Antiszemitának lenni a mai magyar hivatalos „jobboldal” szemében annyit tesz, mint egy kis mellesleges fogyatékossággal bírni. „Jó ember volt, igaz, egy kicsit antiszemita.” „Rendes magyar volt, na jó, a zsidókat nemigen szerette, istenem. Senki sem lehet tökéletes. Mindenkinek lehet valami hibája. Van, aki dadog. Van, aki zsugori.
Más meg gyorsan hajt. Hát ő meg antiszemita. De szorgos, dolgos, jó magyar. Jó író volt, remek tudós, derék pap.” Ne legyenek kétségeink: Prohászka Ottokár új szobra, az egykor volt „nemzetközi gettó” szomszédságában, a túlélők utódait és minden jóérzésű magyar embert megalázva és megszégyenítve hamarosan állni fog.
Azt csak a magyar demokraták tömegei tudhatnák megakadályozni. A magyar demokratáknak azonban ma nincsenek tömegei.
Magyarországon ma csak a demokrácia ellenségeinek vannak tömegei. Hordái, alakulatai, felfegyverzett különítményei. De demokraták vannak. És nekik kötelességük tiltakozni, ha másért nem, hát azért, hogy gyermekeik, unokáik egyszer szégyenkezés nélkül emlékezhessenek majd vissza rájuk.
