Ha pedig valahol megsértik a demokratikus játék (vagy akár a nemzetközi diplomáciai játék) szabályait, akkor a nemzetállamok fölötti jogi és politikai kontrollra és ítélkezésre feljogosított intézmények különféle büntetőszankciókat léptethetnek életbe a szabálysértésen ért kormányokkal, illetve államokkal szemben, végső esetben − egy időre vagy végleg − le is küldhetik őket a pályáról, a nemzetközi pályáról, természetesen.

A játékszabályok tiszteletben tartása, ami magában foglalja a szabályok betartását ellenőrző bírók ítéletének tiszteletben tartását is, nem más, mint egyfajta sportszerűség. Sem jogtalan előnyt szerezni, sem erőszakkal helyettesíteni az ügyességet, a tehetséget, a szerencsét, sem a bírót leprázni („egy kócerájt sem tudna elvezetni, nemhogy egy mérkőzést!” stb. stb.), mégoly igazságtalannak tetsző ítélete jogosságát a pályán kétségbe vonni, avagy másik, nekünk kedvező ítéletet követelni helyette nem sportszerű, és ha túlságosan vehemens a követelőzés, újabb szankciókat vonhat maga után (a futballpályán például általában sárga lap az ilyen viselkedés jutalma).

Innen nézve különösnek tűnhet, hogy egy folyvást a sportra hivatkozó, sportemberekre építő politika éppen a sportszerűséget veti meg legjobban, holott e nélkül nem lehetséges játék. A sportszerűség megvetése voltaképp a játék megvetése. Igaz, nem minden játéké, csak a demokratikus játéké. Az autokrácia játékai − a konfliktust kereső önkény háborús játékai − rendkívüli megbecsülésnek örvendenek, és aki kifejezetten az ilyen játékot szereti, annak jutalma nem marad el.

Mert mi is lenne a sportszerűség a demokráciában, már ha − korunk képzeletének foglyaiként − a politikai játékot is sportnak tekintjük, amiként annak tekintik elejitől fogva a ma kétharmados többséget élvező politikai párt vezetői: a politika számukra mintha nem lenne más, mint a futball folytatása más eszközökkel.

A kétharmad már akkor kétharmados futballt − a később alkotmánybíróvá előlépett első csapatkapitányt idézve: erőfutballt − játszott, amikor még nem is volt kétharmada.

Időbe telt, amíg a Történelem szavát az istenadta nép meghallotta („vagy kétharmadunk lesz, vagy elveszünk egy szálig!”), és voksaival a parlamenti választások síkján is fölzárkózott a Történelemhez, amely ezer éve ezen a sziklaszilárd kétharmados alapon áll, akár egy millenniumi tündérmese. De mit jelent erőfutballt játszani?

Azt jelenti, hogy egy csapat leghőbb ambíciója nem a szép játék, hanem a győzelem. Ez persze még nem jelenti a játékszabályok megsértését vagy átírását, csak a játékfelfogás és a játékmodor megváltoztatását: megölik a játékot a győzelem érdekében.

A sportszerűség persze már e puszta stílusváltásnak áldozatul esik, mint azt 1998 és 2002 között Magyarországon is láthatták és fejcsóválva vagy ingerülten tapasztalhatták a szabálykövető demokratikus sportszerűség hívei. 2002 után azonban a politikai erőfutball már a demokratikus játékszabályok nyílt megtörésére irányult: a szabályos versengést felváltotta a végső győzelemért folytatott hideg polgárháború, amelyben a szabálytörés a legfőbb szabály, 2010-től kezdődően pedig ez a hideg polgárháború a hideg forradalom és a még hidegebb szabadságharc örökös csatározásaiba fejlődött át.

„Királyságot csak a szabályok betartásával lehet vezetni; csatát csak a szabályok megtörésével lehet nyerni...” − olvasható a Tao Te Kingben. Ebből a bölcsességből azonban az is következhet, hogy aki nem tudja, hogyan kell a királyságot vezetni, vagy túlságosan türelmetlen ahhoz, hogy a szabályok betartásával vezesse, szüntelenül csatákat fog provokálni, hogy megtörhesse a szabályokat.

Mi más a választások forradalomként való értelmezése, mint szabálytörés és csatahelyzet előidézése? Mi más az „unortodox” gazdaságpolitika, mint az „ortodox” gazdasági szabályok forradalmi vagy szabadságharcos megtörése?

Mi más a „nemzeti együttműködés” unortodox rendszere, mint a liberális demokrácia „ortodox” játékszabályainak megtörése? Éppen azért van szükség csatára − gazdasági szabadságharcra, szuverenitási honvédő háborúra −, hogy a szabályok − a nemzetközi jogi, pénzügyi szabályok, az uniós politikai szabályok és persze a demokratikus jogállam szabályai − szüntelenül megtörhetők legyenek.

Természetesen a szabályok a demokráciákban is megváltoztathatók, de nem szabályellenesen, nem egyoldalúan, nem a többség zsarnokságára alapozva. Nincsenek szabályok − ez az új, az egyetlen szabály. A háborúk és a forradalmak örök szabálya. És persze a populista autokráciáké, amelyek permanens háborút vívnak kifelé és befelé, perben-haragban állnak országgal és világgal.

Ezen állnak és buknak ugyanis: csak addig maradhatnak fenn, amíg képesek csataként (szabadságharcként, honvédő háborúként stb.) megjeleníteni a dolgok mindennapos igazgatását, a diplomáciai kapcsolatokat, az uniós kötelezettségeket, a politikai ellenféllel folyó szabályos vetélkedést a hatalomért.

Az ilyen politika csak szétzúzást, térdre kényszerítést, megtörést, leigázást, megszállást, terjeszkedést ismer − tárgyalást, türelmet, békekötést, megegyezést, együttműködést, visszavonulást csak egyféleképpen: légy türelmes a hatalommal szemben! tedd le a fegyvert, és köss békét vele! működj együtt vele! légy lojális hozzá! vonulj vissza a köz tereiről magánkertedbe, vagy vonulj ki a hatalom országából!

Az „élni és élni hagyni” kisszerű polgári életelve csak mélységes undort és megvetést kelthet az állam élet-halál harcot vívó lovagjaiban. A csatázókedv, a csatakényszer és a gátlástalan győzelemszomj azonban nemcsak az új hatalmi képződmény veleszületett harciasságának, hanem egyszersmind kormányzati tehetetlenségének jele.

Nem képes kormányozni, ezért kell állandóan új meg új csatába indulnia, a világ négy égtája felé ultimátumokat intéznie, körkörösen hadat üzennie, rendeletekkel, rendkívüli állapottal kormányoznia minden területen, még a legbékésebb államközi kapcsolatokba is bevezetve a provokáció, a viszály, az uszítás, az önvédelemnek álcázott agresszivitás háborús elemeit.

A kormányzás csatává történő átalakítása − végső soron − egyfajta hatalomlegitimációs és hatalommegtartási technológia. Ha a csaták egyszeriben véget érnének, az ilyen kormány összeomlana: vagy az egész új rendszerrel együtt, vagy úgy, hogy átadja a kormányzást saját táborában a politikai háború (forradalom és szabadságharc) „konszolidátorainak”, akik visszatérnek a szabályok − legalábbis az új, nem demokratikus szabályok − betartásával történő kormányzáshoz.

A kormányozásra való képtelenséget jótékony homályba vonja az „ostromlott erőd”, a politikai hadiállapot szimulációja („csatában állunk az egész világgal, be vagyunk kerítve, de nem adjuk meg magunk!”), miközben egyszersmind legitimálja a szabályok állandó megtörését, a rendkívüli állapottal történő igazgatást. Bármely területen bevezethető a hadiállapot, hogy csatákat (és ezzel együtt győzelmeket) lehessen szimulálni, és közben ne kelljen a szabályokat betartani.

De ahol a kormányzást a szabályok megtörésére alapozzák, ahol mindenből csatát, vagyis háborút (forradalmat, polgárháborút, szabadságharcot) csinálnak, ahol mindent erőből és erővel akarnak megoldani, ott semmiféle szabály nem lesz többé: az ilyen politika semmit nem képes megtartani, minden kicsorog a kezéből, még az is, amit elért, sehol, semmiben nem vetheti meg a lábát, nem képes lezárni egyetlen általa kezdeményezett csatát sem, és a maga alkotta új szabályokat is lépten-nyomon meg fogja szegni, vagy − ami ugyanaz − hogy ne kelljen megszegnie, lépten-nyomon újraíratja parlamenti többségével napi politikai szükségletei szerint.

Így fordul át a szabad megegyezésen és demokratikus együttműködésen alapuló demokrácia a hatalommal való kollaboráció parancsán és az anyagi függésen, egzisztenciális félelmen alapuló autokráciába. Mivel egy ilyen rendszerben a szabálysértés válik általános szabállyá, a demokratikus játékszabályok betartásával történő kormányzásra képtelen hatalom maga sem számíthat semmiféle írott és íratlan szabály védelmére.

Csakis szabályokat megtörő csatákra számíthat, legvégül pedig arra, hogy a permanens politikai hadiállapotot megelégelő tömegek söprik majd el − összes ötpercenként újraírt, visszamenőlegesen megváltoztatott, önkényesen értelmezett játékszabályával egyetemben. Csak ekkor jöhet el Magyarországon a társadalmi béke és a társadalmon belüli együttműködés kora: az a „királyság”, amelyet a szabályok − a demokratikus játékszabályok − betartásával vezetnek.