A három uralkodó szerepe és pályája végzetesen összetartozik. Ez volt az államforma „magyar modellje”, amelyben a félfeudalizmus megőrizhette a felső réteg abszolutisztikus egyeduralmát, de kegyes engedélyt adott az európai fejlődés egyes vívmányainak elsajátítására. Mai kifejezéssel: megvalósította a „centrális erőteret”. Hogy aztán kikiáltsa saját magát a nép barátjának és vezérének.

– Muszáj volt kitalált politikusról állítani szobrot, ha nem akarjuk, hogy állandóan ideutazgassanak piros festékkel leönteni!

Minek nevezhetjük ezt a rendszert? Politológiai szakkifejezéssel egyeduralomnak, monokráciának, „király nélküli királyságnak”. Az utóbbi ugyan szó szerint csak Horthy uralmára vonatkozik, de Ferenc József is csak „másodállásban” volt magyar király. Kádár pedig a szerénykedő első titkári címmel is királyi hatalmat összpontosított. Azonosságukat pályájuk hasonlósága bizonyítja. Mindegyiknek három szakasza volt: (1) a terror, (2) a kiegyezés és konszolidáció, (3) a tragikus bukás. Az ország tragédiája.

ELSŐ SZAKASZ: Kezdetként mindhárman idegen segítséggel leverték a magyar demokrácia forradalmát. Terror következett, akasztófákat állítottak, gyilkoltak, mindenkit megfélemlítettek. Horthy fehérterrorjában már megjelentek a fasizmus elemei (antiszemitizmus). Kádár vörösterrorjában pedig a Sztálin halála után is továbbélő sztálinizmus. A valóságos demokrácia, a zsákutcából való kitörés álma mindhárom esetben meghiúsult.

MÁSODIK SZAKASZ: Némi idő után az uralkodó engedményeket tett, és megpályázta a „nép atyja” szerepét. Ferenc József megkötötte a „kiegyezést”. Engedett a feszültség, megindult a polgári fejlődés, Budapest felvirágzása, Ady, Bartók, a Galilei Kör szellemi forradalma. A társadalom jóléte is nőtt – azokon a határokon belül, amelyek a hatalom biztonságát szavatolták. A parasztság helyzetéről, a nyomorról – a lakosság többségét kitevő más nemzetűek szabadságáról, önkormányzatáról fanatikus demokraták is csak halkan beszéltek.

Horthy Miklós is megtette a fordulatot. Megvonta támogatását a Prónay-féléktől, Bethlenre bízta a kormányzást. Konszolidációra és egyfajta polgári kiegyezésre törekedtek, amelyben az „úri” osztály mellett másodszerepet kapott a polgárság, és a gazdatársadalom felső rétege is. Voltak pártok és választások, de biztosítva volt a kormányzó párt győzelme. Bevezették a numerus clausust, de nem tűzték ki célul a zsidóság megsemmisítését. A társadalmi közép – nem számítva a hárommillió koldust – jobban élt, mint azelőtt.

Ismét megmozdult a szellemi élet, egyfajta korlátozott harmadik reformkor, de sajátos tagoltságban az urbánus és népies vonal ellentétében. Csak a legnagyobbak (Bartók Béla, József Attila, Radnóti Miklós) tudták ezt áthidalni. A jobboldal azonban nem nyugodott bele ebbe sem. Kormányra került Gömbös Gyula – a Mittel-Európában szervezkedő korai fasizmus részeként. Horthy – alapvető álláspontjának megfelelően – maradt a bukáshoz vezető lavírozásnál.

Kádár János is váltott a terror után. Az új gazdasági mechanizmusban létrejött a „kettős gazdaság”, a „kettős társadalom”, és a „mezőgazdasági csoda”. Kialakult egy sajátos félig polgári, félig feudális világ. Hivatalosan maradt a föld köztulajdona, de a valóságban a piaci elvek szerint működtek a „háztáji gazdaságok”. A hivatal szigorúságát az alkuk és titkos lehetőségek enyhítették (az „umbulda”, mondta egy híres rádióműsor).

A nagypolgári életvitel ugyan nem vált lehetővé, de a kispolgári egyre terjedt, hétvégi házzal, slágerfesztivállal, bécsi látogatással. A modell kádári változata valójában járhatatlan felemás középút a parancsuralom és demokrácia, a parancsgazdaság és a piaci gazdaság között. Ezt nevezte Kornai János hiánygazdaságnak és koraszülött, mondhatni mucsai jóléti államnak. Mi lettünk a „legvidámabb barakk”, de elkerülhetetlenül meneteltünk a csőd felé. Következményeit ma is viseljük.

HARMADIK SZAKASZ: Mindhárom rendszerben egyre súlyosabban jelentkeztek az ellentmondások, és holtpontra vitték a szűk reformokat. Kiélesedtek a nemzetközi ellentétek, amelyekben a mi uralkodónk mindig a rossz oldalon állt. A Habsburg Birodalomban később indult meg a polgárosodás, mint a nyugati „centrumban”. A XX. század elejére azonban Bécs a polgári fejlődés élvonalába került. Megvillant a lehetősége, hogy vagy egy angol–svéd típusú, királytűrő demokrácia alakuljon, vagy szükségtelenné váljon a királyság. A birodalomnak mindenképpen szét kellett esnie. A felemás polgárosodás is megnövelte a többséget alkotó nemzetiségek önállósági törekvéseit. A magyar naciokrata monarchizmus dupla ellentmondásba került. Míg lengették a nemzeti függetlenség zászlait, a többségben lévő nemzetiségek elnyomására mégis a koronához folyamodtak. A bukás így az egész Monarchiából legjobban a magyarokat sújtotta.

Horthy Miklós uralmát ugyanez az ellentmondás határozta meg: „Nagymagyarország” visszaállítását minden más cél fölé helyezte. Meglehet nem volt ízlése szerint való sem a radikális fasizmus, sem a hitleri totális antiszemitizmus, a revízió érdekében mégis vállalta. Részt vett Jugoszlávia megszállásában. Megüzente a háborút Amerikának és Angliának, az orosz frontra küldte meghalni a magyar katonákat, szemet hunyt az újvidéki események felett. Nem utasította vissza utolsó erejével az ’44. március 19-i megszállást. Tűrte a vidéki zsidóság kiirtását. A kiugrási kísérlet természetesen félresikerült. A sors beteljesedett.

Kádár János felemás „puha diktatúrája” is válaszút elé került. Lehetőségei korlátozottak maradtak: már nem felelt meg sem a szovjetdiktatúra követelményeinek, sem a demokráciának. A belső fejlődés, a feketegazdaság és a kölcsönfelvétel lehetőségei egyaránt kimerültek. A semmibe jutottunk, Romsics Ignác szavaival: „zsákutcából zsákutcába”. A vége csak a bukás lehetett. A nemzetközi viszonyok következtében azonban ez most nem járt milliók pusztulásával, hanem a „rendszerváltás”: azaz a demokrácia, a polgárosodás, az Európához való csatlakozás lehetőségével.

A felemás „magyar modell” az 1849 és 1990 közötti időszak 92%-ában adta meg a magyarországi élet keretét. Ez a bibói „zsákutcás fejlődés” társadalmi valósága. Nem csoda tehát, hogy áthatotta a magyar társadalom életmódját, gondolkodását, és meghatározta viselkedési normáit. Következményeit Körösényi András úgy foglalta össze, hogy a magyar társadalomnak hiányzik a „demokráciaélménye”. A demokrácia ugyanis nem csupán hab a modern gazdaság fejlődésének tortáján. Csak az valósul meg igazán, amit az emberek többsége maga szerzett meg magának, és meggyőződött helyességéről.

A mi társadalmunknak nem volt erős a demokráciaélménye. A lakosság hozzászokott ahhoz, hogy felülről várja a megoldást („Várjuk már, már várjuk a magyar csodákat” – „Rákóczi, valaki jöjjön valahára”). Csepeli György és Prahács Gergő részt vett egy európai szociálpszichológiai vizsgálatban, amely azt mérte fel, hogy a társadalomban milyen arányban vannak az aktívak, a lázadók és a passzívak. A passzívak aránya nálunk a legmagasabb. Kétszer kezdhettük el a demokráciát, mindkétszer (1945, 1990) felülről kaptuk. Ezért az első belülről (belülről is) megdőlt (1947). Így jár-e a második is? Ez a kérdés, válasszatok!

Történelmünk feloldhatatlan ellentmondásaival azok saját természete szerint kell szembenéznünk. Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János a magyar valóságot képviselik, az eszmék, illúziók és lehetőségek sajátos magyarországi viszonyát. Bár legjobbjaink egy tisztán demokratikus és szabad piacgazdasági fejlődésért harcoltak, a valóságban 1990-ig mindig beletorkolltunk valamilyen centrális erőtér egyeduralmába.

Történelmünk az alkuk sorozata, véres bukásoké és olykor kompromisszumoké, amelyekben megpróbáltuk a diktatúrák nyomása alatt mégis megteremteni a fejlődés lehetőségeit. Ezt a múltat meg kell tagadni, de nem tudjuk letagadni. Ezt is tudnunk kell hozzá, hogy mit, milyen tapasztalatot, készséget, kultúrát, hitet akarunk belőle mégis megtartani. Ellentmondásos korszakok formálták valóságunkat, ezért bánni kell tudnunk ezzel is örökséggel is.

Egyszerűen kifejezve: Horthyt és Kádárt nem kell nemzetünk legjobbjai, példaképei és hősei közé sorolni. Ne állítsunk nekik köztéri szobrot. De kimondhatatlan nevű árulók és bűnösök közé sem tartoznak. Nem kell őket mindennap megátkozni és földbe taposni. Fel kell dolgoznunk, „meg kell emésztenünk” a Horthy- és a Kádár-korszak örökségét. A maga valóságában kell néznünk. Racionálisan, de nem érzelem nélkül.

Haraggal minden iránt, ami továbbvitte és fenntartotta a diktatúra és az elmaradottság elavult formáit. És szeretettel mindazok iránt, akik azok között a keretek között is megőrizték és továbbvitték azt, amit lehetett. Erre támaszkodva kell megteremtenünk nemcsak magát a demokráciát, hanem mindannyiunk közös kincsévé tenni a demokrácia élményét.