Az euró bevezetésekor a szabályozók lehetővé tették a bankok számára, hogy korlátlan mennyiségben vásároljanak államkötvényeket anélkül, hogy emellett törzsalaptőkét képeztek volna, s az EKB minden eurózónabeli államkötvényt egyenlő feltételekkel számítolt le. A kereskedelmi bankok előnyösnek találták felvásárolni gyengébb országok államkötvényeit valamivel magasabb hozam reményében, ami viszont a kamatok kiegyenlítődésének irányában hatott az eurózónán belül. Az egyesítés terheivel küzdő Németország vállalta strukturális reformok végrehajtását, s ezáltal versenyképesebbé vált. A többi ország élvezte az olcsó hitelek felpörgette lakásépítési és fogyasztási boomot, amely azonban gyengítette versenyképességüket.

Aztán beütött a 2008-as krach. A kormányoknak meg kellett menteniük a bankokat. Némelyek egy fejlődő országéhoz hasonló helyzetben találták magukat, amely olyan devizában adósodott el, amelyet nem ellenőrizhet. A gazdasági teljesítmények közötti olló nyílására reagálva Európa hitelező és adós országokra vált ketté.

Amikor a pénzpiacok felismerték, hogy a kockázatmentesnek gondolt államkötvények visszafizetése bizonytalanná válhat, drasztikusan megemelték a kockázati felárakat. Ez viszont a kereskedelmi bankok potenciális fizetésképtelenségét vetítette előre, hiszen e bankok mérlegét terhelték ezek a kötvények, s ez súlyosbította a szuverénadósság- és a bankválság kettős európai krízisét.

Az eurózóna azt másolja, ahogy a globális pénzügyi rendszer 1982-ben, illetve 1997-ben a hasonló válságokat kezelte. A nemzetközi hatóságok mindkét esetben nehézségeket okoztak a periférián, hogy megmentsék a centrumot; most – ha nem is tud róla – Németország játssza a központ szerepét.

A részletek eltérnek, de az elgondolás ugyanaz: a hitelezők a kiigazítás minden terhét áthárítják az adósokra, míg a „centrum” nem ismeri el saját felelősségét az egyensúlytalanság kialakulásában. Érdekes az is, hogy a „centrum” és „periféria” fogalmak szinte észrevétlenül lopóztak be a használatba. Pedig a centrum felelőssége a mostani euróválságban még nagyobb, mint volt 1982-ben vagy 1997-ben: egy minden ízében recsegő valutarendszert hozott létre, s elmulasztotta a hibák kijavítását. Az 1980-as évek végétől Latin-Amerika egy egész évtizedet elveszített, s hasonló sors vár most Európára is.

A válság kezdetén az euró összeomlása elképzelhetetlen volt: a közös valutában denominált követelések és tartozások annyira összekeveredtek, hogy az összeomlás ellenőrizhetetlen „leolvadáshoz” (meltdown) vezetett volna. Ám a válság előrehaladtával a pénzügyi rendszer mindinkább nemzeti vonalakon rendeződött újra. Ez a trend az elmúlt hónapokban nagyobb lendületet vett. Az EKB hosszú távú refinanszírozási tevékenysége lehetővé tette a spanyol és olasz bankok számára, hogy vásároljanak országuk államkötvényeiből, és komoly árfolyamnyereségre tegyenek szert. Egyúttal a bankok előszeretettel helyezték el vagyonelemeiket külföldön, a kockázati menedzserek pedig inkább saját országukon belül próbálták meg összeválogatni az aktívákat és passzívákat, mintsem az eurózóna egészében.

Amennyiben ez még néhány évig így megy tovább, lehetségessé válik, hogy az euró árfolyama leolvadás (meltdown) nélkül zuhanjon, ám azt eredményezné, hogy a hitelező országok követelései alaposan megnövekednének az adós országokkal szemben, amit nehéz lenne behajtani. A kormányközi transzfereken és garanciákon túl a Bundesbank követelése a periféria országainak központi bankjaival szemben a Target2 klíringrendszeren belül április 30-án 644 milliárd euróra (804 milliárd dollár) rúgott, s ez az összeg a tőke menekülése miatt exponenciálisan emelkedik.

Tehát a válság mélyül. A pénzpiacokon a feszültség egyre újabb magaslatokba tör. A legbeszédesebb példa Nagy-Britannia, amely megtartotta valutáját, s története során a legalacsonyabb hozammal bocsáthat ki államkötvényeket, miközben a spanyol állampapírok kockázati felára minden eddiginél magasabb.

Az eurózóna reálgazdasága zsugorodik, miközben Németország szárnyal. Ez azt jelenti, hogy az olló tovább nyílik. A politikai és társadalmi folyamatok ugyancsak a dezintegrálódás irányába mutatnak. A közvélemény egyre élesebben ellenzi a megszorításokat, s ez a trend valószínűleg mindaddig folytatódik, míg ezen a politikán nem változtatnak. Valamennyit adni kell.

Szerintem a politikai vezetésnek három hónapja van, hogy kijavítsa hibáit, s megfordítsa a trendet. Ez alatt meg kell hozni néhány rendkívüli gazdaságpolitikai intézkedést, hogy a viszonyok újra közelítsenek a normálishoz. Ám e lépéseknek összhangban kell lenniük a létező egyezményekkel, melyeket majd nyugodtabb légkörben felül lehet vizsgálni, hogy megelőzzék az egyensúly újabb megbomlását.

Nehéz, ha egyáltalán lehetséges megjelölni azt a néhány rendkívüli intézkedést, amely megfelel ezeknek a kemény követelményeknek. Egyszerre kell megbirkózniuk a bankok és a szuverén adósság problémáival anélkül, hogy figyelmen kívül hagynák a versenyképességi különbségek csökkentésének szempontját.

Az eurózónának bankunióra van szüksége. Létre kell hozni egy európai betétbiztosítási rendszert, hogy megállítsák a tőkekivonást, meg kell teremteni a bankok újratőkésítésének forrását, s egy az eurózóna egészére kiterjedő felügyeleti és szabályozórendszert. Csökkenteni kell a súlyosan eladósodott országok hitelfinanszírozási terheit. Több megoldás is létezik erre, de mindegyik igényli, hogy Németország aktívan támogassa.

S itt van a bökkenő. A német vezetés lázasan dolgozik azon, hogy időben elkészüljenek javaslatcsomagjukkal, amelyet az Európai Unió június végi csúcsértekezlete elé terjesztenek, de a jelek szerint csak minimális segítséget kínálnak – amiben a pártoknak sikerül megegyezniük –, s csupán ideiglenes könnyítésről lehet szó.

Csakhogy kritikus ponthoz érkeztünk. A görög válság könnyen tetőpontjára hághat, még akkor is, ha a választások nyomán olyan kormány áll fel, amely hajlandó tartani magát a hitelezőkkel korábban kötött megállapodásokhoz. Olyan időszakban, amikor a német gazdaság ugyancsak gyengülni fog, Angela Merkel kancellárnak még nehezebb dolga lesz, mint ma, hogy meggyőzze a német közvéleményt egy újabb európai kötelezettségvállalásról. Egy újabb, a Lehman Brothers-csődhöz hasonló „baleset” megelőzésére Németország valószínűleg elegendő lépést tesz, hogy az euróövezetet egyben tartsa, ám az Európai Uniónak az emberek képzeletét egykor tűzbe hozó nyitott társadalomtól valami egészen eltérő útra kell lépnie. Európa megosztottsága hitelező és adós országokra állandósul, amelyben Németország dominál majd, miközben a periféria elnyomott hátországgá válik.

Ez óhatatlanul gyanút kelt majd Németország európai szerepét illetően – noha bármilyen összehasonlítás Németország múltbeli szerepével teljesen alaptalan. A jelenlegi helyzet nem átgondolt tervnek a következménye, hanem éppen annak hiányáé. Ez a politikai tévedések tragédiája. Németország jól működő demokrácia, ahol a túlnyomó többség támogatja a nyitott társadalmat. Amikor a németek felismerik a következményeket – talán nem túlságosan későn –, majd maguk akarják kijavítani az euró megtervezésénél elkövetett hibákat. Világos, hogy mire van szükség: egy európai pénzügyi hatóságra, amely képes és hajlandó csökkenteni a periféria adósságterheit, valamint egy bankunióra. Az eurókötvényeken kívül több más mód is létezik az adósságkönnyítésre, és az adós országon múlna, hogy kitart-e a pénzügyi megállapodás mellett. Ha nemteljesítés esetén részben vagy egészen visszavonják a könnyítéseket, az óriási védelmet jelent az erkölcsi kockázat ellen. Németországon múlik, vállalja-e a vezető szereppel járó felelősséget, amelyre saját sikerei predesztinálták.

© Project Syndicate

A szerző a Soros Fund Management és a Nyitott Társadalom Intézet elnöke