Banális kép bármilyen 1956-os évfordulón: ha valamelyik magyar politikus épp nyugati országban jár, megrendült hangon beszél arról, milyen hálás, hiszen hazánk fiait egykor befogadták. Ugyanez a bármelyik politikus sok éve támogatja/tűri azt a hazai praxist, ami miatt mind kevesebb menekült tekinti célországnak hazánkat. S ha mégis ide téved, nagy valószínűséggel méltánytalanabb eljárásban lesz része, mint mondjuk a szomszédos Ausztriában. Ha pedig a maroknyi kiválasztott egyike, és végül védelemben részesül, addigra megtapasztalta már az eljárás megaláztatásait, a számtalan jogellenességet, a több hónapig tartó fogvatartás kínját az „őrzött szállásnak” nevezett börtönben.

De kik azok a menekültek?

Általában olyan emberek, akik mielőtt elmenekültek hazájukból, borzalmak részesei voltak. Szenegáltól Szíriáig, Etiópiától Iránig olyan országokból jönnek, ahol alapvető emberi jogaikban vannak korlátozva, akár meg is ölhetik őket. Sokuk, mire a rettenetes kockázatokkal járó menekülésnek nekivág, túl van a poklok poklán, látta, ahogy a szüleit vagy épp a gyerekeit meggyilkolták, esetleg az egész faluját kiirtották. Emberek, akik élni szeretnének. Ha már nem élhetnek a szülőföldjükön, van bennük annyi kétségbeesés, kreativitás, hogy elindulnak az ismeretlen felé.

Olyan országokba, amelyek – mint hazánk is – csatlakoztak a genfi egyezményhez, mely szerint menekült az, akit faja, vallása, nemzetisége, politikai nézetei vagy meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása miatt hazájában üldöznek, illetve megalapozottan tart attól, hogy hazatérése esetén üldöznék, és hazájában az állam nem akar, vagy nem tud védelmet biztosítani a számára.

Bár a mai Európa összességében nem olyan befogadó, mint néhány évtizede volt, a menedékkérő az unió régi tagországai nagy részében sokkal emberibb bánásmódra számíthat, mint hazánkban, és jóval nagyobb az esélye arra, hogy védelemben részesül. Az Európai Unió arra törekszik, hogy a menedékjogi eljárás minden tagországban egységes legyen. Ezt szolgálják a menedékjogi irányelvek, amelyeket a tagországoknak át kellett ültetniük nemzeti jogukba. Ennek ellenére óriásiak a különbségek. Magyarországon sok-sok fortéllyal kerülik meg a jogszabályokat. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) arra törekszik, hogy minél kevesebben kérhessenek menedékjogot, és minél kevesebben részesüljenek védelemben.

A magas hivatal kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy a társadalmat az országot elborító menekültáradat képével rémítgesse. Pedig éppen a hivatal statisztikáiból tudható, hogy 2010-ben az előző évihez képest 55 százalékkal, 2011-ben újabb 19,5 százalékkal csökkent a menedékkérők száma. 2011-ben 1693-an kértek menedékjogot Magyarországon. Ugyanebben az évben 47 embert ismertek el menekültnek, 98-an oltalmazottként részesültek védelemben, 11-en a legtörékenyebb státusú védelmet kapták: befogadottak lettek. 450 esetben megtagadták az érdemi eljárást, 623 eljárást megszüntettek. Ez jellemzően akkor történik meg, ha a menedékkérő az érdemi határozat meghozatala előtt eltűnik. A következő uniós országban valószínűleg már meg sem próbál menedékjogot kérni, mert attól tart, hogy a dublini megállapodás értelmében visszaküldenék abba az országba, ahol korábban már menedékjogot kért. Magyarországon pedig „őrzött szállásra” kerülne, menedékjogi kérelmét szinte biztosan elutasítanák. Függetlenül attól, mi a személyes története.

Így lesz az üldöztetés elől Európába menekülőből európai üldözött.

Kérelmeiket nálunk elsöprő többségben szavahihetetlenségére hivatkozva utasítják el. Holott az esetek többségében, a sokszor az üldöztetés és az út során komoly traumákat elszenvedett, tolmács útján nyilatkoztatott menedékkérők története minden látszólagos belső ellentmondás ellenére is autentikus. Így a kérelmező javára kéne dönteni. (Nagy gyakorisággal állapítják meg távoli diktatúrákból érkezettek történeteiről, valódi tudás nélkül, hogy „életszerűtlen”. Vajon Auschwitz életszerű volt? A srebrenicai mészárlás életszerű? Az, hogy most Szíriában gyerekeket öldösnek, életszerű?)

Ahhoz azonban, hogy ezt a hivatal is így lássa, szükséges lenne a vonatkozó ENSZ-kézikönyv ajánlásainak következetes alkalmazása. Ebben ez áll: „A valótlan kijelentések önmagukban nem adnak okot a kérelem elutasítására, az eljáró hatóság felelőssége, hogy értékelje ezeket, az eset összes körülményének a fényében.(...) Az igazságosság és a megértés szellemében kell eljárni a jogszabályok alkalmazása során.”

Ha efféle szemlélet uralná a magyar hivatalnokokat, ha a bíróságon nem lenne gyakori a rosszhiszemű pervitel, akkor az ügyük elbírálására várókat nem kezelnék rendre bűnözőként, hanem annak, akik: bajban lévő embereknek, akik a mi országunktól remélnek segítséget.

Aki Magyarországon menekült lesz, egy sor ritka szerencsének és nem az eljárások tisztességes menetének köszönheti ezt. Véletlenül egy nyitott, a törvények és a nemzetközi kötelezettségek szellemében eljáró hivatalnokkal hozza össze a sors. Ha ez nem is történik meg, ügye talán a csekély számú olyan bíró egyike elé kerül, aki elmélyült e sokrétű probléma nemzetközi tapasztalatainak tanulmányozásában, és legjobb tudása szerint emberi ítéletet hoz.

Emellett sikerül elérnie, hogy a tucatnál kevesebb, valóban hozzáértő, szakmai életét teljes odaadással nekik szentelő, menekültügyekre specializálódott ügyvédek egyike képviselje.

(S hogy addig is életben maradjon, ha kivételesen minden jól megy, találkozik valamelyik fantasztikus szociális munkással, akit van, aki például „Mamának” szólít, és a menekültek pszichiátriai problémáival foglalkozó alapítvány szakembereivel is kapcsolatba lép.)

Egy szenegáli fiatalember törzsi háborúból, amelyben egész családját megölték, menekült hazánkba. Itthon szerelem szövődött közte és egy magyar lány között, ennek gyümölcse két gyönyörű gyermek, boldog családi élet. Ha azonban a Bevándorlási Hivatalon múlik, a magyar kislányok apa nélkül nőnek fel, hiszen a hivatal úgy ítélte meg, hogy Szenegálban a helyzet rendeződött, ideje kiutasítani a lányok édesapját. Nem lettek volna tekintettel egy magyar család egységére, nem lettek volna tekintettel a gyerekekre, csupán arra a belső meggyőződésükre, hogy akit csak lehet, ki kell söpörni innen. Végül helyzetük rendeződött, a kevés sikersztori egyike az ő történetük, de ez kizárólag a Magyar Helsinki Bizottság értük tűzön-vízen át harcoló ügyvédnőjének köszönhető.

Vagy ott van az elefántcsontparti lány. Helyi törzsi konfliktusban apját, anyját meggyilkolták, miként nagybátyját és annak gyermekeit is. Őt megerőszakolták, többször megverték, nemi szervét csonkították. Ezek után végtelenül erős sokkban, poszttraumás szindrómával érkezett hozzánk. Ha az érzéketlen és felületes hivatalnokokon múlik, nem kap itthon menekültstátust; nyelvi félreértések, a férfi ügyintézők előtti megnyílásra való képtelenség miatt, és mert nem akarták figyelembe venni a hozzáértő pszichiáterek szakvéleményét, szavahihetőségi aggályokra tekintettel elzárják tőle a menekültté válás útját. Itt is csak a Helsinki Bizottság a bíróságot meggyőző munkatársa jóvoltából kaphatott esélyt szabad és rendezett életre a tragikus sorsú lány.

Bár akadnak ilyen történetek, miként vannak kudarcok is a legfelkészültebb segítség mellett is, megtörténik, hogy a bíró olyan szubjektíven, kontextusból kiragadva, érdemi, alapvető tényeket nem vizsgálva dönt, hogy minden erőfeszítés ellenére szakmaiatlan verdikt születik.

Mindez nemcsak a mostani kormány időszakáról szól, hanem elődeiéről is.

Pedig lehetne úgy is: az aktuális politikai kurzustól függetlenül, a pozitív emberi jogi attitűd térnyerése közös, egységes akarat.

Lehetne úgy is, hogy azt gondoljuk: színesebb, soknemzetiségű városok, munkahelyek jobb életet adnak nekünk is. Lehetne úgy is, hogy a külföldi integrációs problémákra nem önigazoló tételként tekint a döntéshozók kara, hanem olyan ismerethalmazra, amelyre az ott leszűrt tapasztalatok alapján nekünk könnyebb jó választ adni. Büszke patriótaként gondolhatnánk: mi képesek leszünk rá.

A jugoszláv háború idején írja Esterházy A Kékharisnya Feljegyzéseiből egyik mozaikjában: „... valaki mesélte, hogy a nála lakó menekült családból az asszony mutatott neki egy pelenkát, egy teljesen normálisnak látszó pelenkát, ő nem is vett elsőre észre semmit, legföljebb egy kis, jelentéktelen lyukat, mi ez?, golyó ütötte át.”

Lehetne úgy is, hogy ezt a pelenkát látja mindig, mindenki a szeme előtt, akinek hivatala, hogy tisztességes eljárást folytasson le.