Egy bizonytalan szavazó meggyőzéséhez valamikor talán elég volt az értelmes szó, néhány poén, esetleg egy érvelést alátámasztó grafikon. Ma ez édeskevés. Hallatlanul lerövidült az idő, amit a közléshez megengedhetsz magadnak, s a legtöbben csak akkor figyelnek rád, ha nem az igazságod kibontására, hanem bebetonozására törekszel, nem árnyalsz, bonyolítasz, jelzőid végletesek, és nem gond, ha cáfolhatók. A figyelmet és a hitet kell felkeltened, ütős légy.

Ebből kikeverhető minden, a valósághoz közelíteni próbáló, vagy épp minden ízében manipulált kép – és ráadásul az egyik vagy a másik elfogadása függ a bennünk megbújó sztereotípiáktól és a befolyásolásunkra irányuló szándék erejétől. Attól válik kiszámíthatatlanná a meggyőzés hatásfoka, hogy egyik elem sem mindenható: sem a médiumok birtoklása, sem a kommunikációra fordítható pénz nagysága, sem az invenció – a tapasztalat előbb-utóbb megütközik a kreációkkal.

Tényekkel, érvekkel és a realitások nem papírízű, tudálékos, hanem amolyan „3D-s” bemutatásával van tehát mit keresni a pályán – és a pálya nem csupán a hatalom által birtokolt tér, vagy hirdetési felület. Amikor a legnagyobb ellenzéki párt támogatásával a nagy hidegben elindult Miskolcról az éhségmenet, arra gondoltam, hogy végre az MSZP is él az akció-reakció fegyverével, képes összekapcsolni közölnivalóját a látvánnyal, képes történetté formálni, közösségi élménnyé emelni az egyes ember reményvesztettségét, magáramaradottságát. A kormányzati cinizmus így nem az ezerszer elismételt szociális szósszal találkozik, hanem a fagyban gyalogló menettel. Az LMP és a DK is próbálja politikáját az „itt és most” konkrét viszonyai között alkalmazni (kezdve Gyurcsány Ferenc avasi lakásba költözésétől Szél Bernadett közmunkaprogramról szóló helyzetjelentéséig), a szocialisták lendülete viszont alábbhagyott. Jobbára megelégszenek azzal, hogy egy hivatal elé állva, se hideg, se meleg, faarccal, gyakran papírból puskázva eldarálják szövegüket, majd mindezt elismételjék este az ATV-ben.

Elfogadható volna ez, ha a hagyományos kommunikáció újra és újra kiegészülne azzal, amit egyrészt a technika, másrészt az események diktálnak – és ez nem csupán a sajtóhírek fölturbózása, hanem önálló munka. Hogy a beavatottság érzése jelezze a szolidaritást, ne kelljen azt külön ecsetelni. Az információ eseménnyé emelése a politikustól és a háttéremberektől persze jóval többet kíván, és nem is alkalmazható vég nélkül.

Sokan nem érzik, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy egy politikai üzenet könnyen válhat hatástalanná, sőt kontraproduktívvá. Selejt ebben a szférában is szükségszerűen termelődik, de nem mindegy, mennyi. Mintha mostanában több volna a kelleténél, és kevés az „ahaélmény”, a valóság felfedezésének öröme. Igen, a politika, a politizálás segítségével. Ha elszoktattak is tőle.