Hónom alatt az Ulysses új magyar fordítása. A kincs, amire évek óta várok, mióta csak meghallottam, hogy készül már az új magyarítás. Számolgattam az éveket, mikor lesz végre 2012, hisz akkorra ígérték, hogy meglesz. S megvan hát! Kijött a nyomdából, egyenesen felém, s most itt van nálam, itt van velem, egy Ulysses-hordozó lettem, gazdatest. Titokzatos a könyv borítója, gyönyörűszép, vaskos izgalmakat ígérő. Pedig az Ulyssest, mármint az előzőt, eldobtam húsz éve száz oldal után. Kell a francnak ez a zagyvaság, ezt gondoltam. Most meg loholok vele haza, hogy belevessem magam.

De azért útközben beugrok még egy cipőboltba. Azt hiszem, Leopold Bloom várhat pár percet még, ha én éveket vártam őrá.

Valami könnyű, nyári vászoncipőt keresek, kék színűt lehetőleg, abban ünnepelni meg e bloomos, szép nyarat. Nézelődök, válogatok, nekem valót nem találok, öt percet se maradok, sietek máris kifelé, elvégre sürgős dolgom van: regényhősökkel van találkozóm otthon. Szét se nézek, csak szaladok. S a cipőboltból kifelé menet valamire rálépek. Majd valakinek nekiütközöm. Nézek föl, hát a biztonsági őr az. A kijáratnál az ő lábára léptem rá, majd az ő oldalába gyalogoltam bele. Bámul rám szomorúan szegény.

Nem szól, végigmér, aztán megállapodik a tekintete a könyvemen. Majd felsóhajt, s azt mondja:

– Nocsak, de nagyon sietős.

– Hát ööö... bocsánat, nem figyeltem – valami effélét hebegek. S már indulnék tovább, de a hátam mögött egyszerre csak ezt hallom:

– Magának tényleg bejön az Ulysses? Én nem nagyon bírom.

Visszanézek.

– Nem bírja? – kérdezem, mire megcsóválja a fejét:

– Abbahagytam ötven oldal után. De az még a régi fordítás volt. Angolul meg sajnos nem tudok.

Lám csak, egy biztonsági őr, aki sajnálkozik, hogy eredetiben nem olvassa Joyce-t. Negyven körüli férfi, nagy, kék, csodálkozó szemmel. Akire nagy, kék, kikerekedett tekintettel nézek éppen vissza. S átfut az agyamon, hogy mit is csodálkozom. Én sem olvastam az Ulyssest eredetiben, ahhoz nem elég jó az angolom. Különben meg mit sznobériázom? Egy biztonsági őr talán nem sajnálkozhat efféle dolgokon? Hisz volt nekem egy szegény barátom, aki egy időben szintén biztonsági őr volt, pedig szerzett diplomát, hármat. Az elsőt magyar–történelemből, a másodikat szociológiából, a harmadikat meg filozófiából. Hegelt magyarázta, ha hétvégenként pecázni mentünk a Tiszára, hét közben meg egy hotel hátsó portáján dolgozott esti műszakban, és a kaput nyitogatta az autóval érkező vendégek előtt. Egyszer a város polgármestere állt meg a bejáratnál autóval, neki már régről jó ismerőse. Hozzá azért nem ment ki kaput nyitni. Elbújt előle inkább – lesz, ami lesz, a kapu zárva lesz.

Nézek a cipőbolti őrre, s látom, beszélgetne még. Megkérdem, hogy kedvenc írója vajon kicsoda, mire fölcsillan a szeme, s rávágja egyből:

– Thomas Bernhard! Ő a legnagyobb! Szereti?

Persze, bólogatok. S hálát adok a sorsnak magamban, hogy ennek az őrnek én régi jó ismerőse nem vagyok.

Hisz eltűnt volna előlem rögvest, amikor a cipőboltba belépni látott. Elbújt volna, lesz, ami lesz. A sorok között bújkált volna, hogy arca pírját meg ne lássam. Szégyenében ne osztozzam. S nézett volna messziről utánam, ahogy gyanútlanul megyek. Ahogy elmegyek a néma emberi szenvedés mellett valami könnyű, nyári vászoncipőben, kék színűben lehetőleg.