Ott szegődött mellém ez a könyv. Régóta kutatom Gobbi Hilda munkásságát, de ezt a kötetet még nem sikerült fellelnem. Otthon kicsinosítottam a borítót, elegyengettem a lapokat. De még húztam az időt.

Januárban Bangkokba utaztunk. Egy ottani esős délutánon vettem kézbe a bőrönd alján lapuló új szerzeményemet. És pillanatokon belül felolvastam édesanyámnak ezt a rövid szemelvényt Gobbitól:

„Egyszer egy kollégámtól, aki sajnos elment és Düsseldorfban él, egy beszélgetés során azt kérdeztem: Mondd meg nekem őszintén, hogy Düsseldorfban, Németországban hány napig, hónapig, hány évig tudnál élni, anélkül, hogy egy fillért keresnél? Próbáld meg komolyan számba venni: kikre számíthatsz, s milyen mértékben: menynyi ideig tudnál kitartani? – Gondolkozott, végül azt mondta: Négy napig.

– Látod – feleltem –, én akár tíz évig is (...) Itthon, Magyarországon mindenkinek van valakije, akitől bármikor kaphat egy karéj kenyeret, egy tányér levest. Ez a haza! (...) És ezt a karéj kenyeret vagy egy tányér levest vagy egy fröccsöt megkaphatja az az ember, aki ebben az országban született! Ez a haza – nem a föld, nem a rög, a határ, az Alföld, a Hortobágy, a Rajkó zenekar, nem, nem a nemzetiszínű lobogó, nem. Az a tányér leves, az a kötöttség, az az összetartás, amiből és amiért élni lehet. (...) A haza fogalma a kenyér, víz, emlékek, szerelmek, anyánk sírja és ezer sérelmünk.” (Gobbi Hilda: Közben…)

Az elmúlt hónapokban sok barátom, ismerősöm hagyta el az országot – a reménytelenségre hivatkozva. Talán épp a színésznő üzenete miatt én ma mégis úgy érzem: „nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim”.

Fehér István Gergely