Köszönettel tartozunk a Népszabadságnak, amiért nyilvános vitát kezdeményezett hazánk helyzetéről és a kibontakozás lehetőségeiről. A vitaindító írás, Lengyel László Helyzet és kiút c. cikke azonban éppen a címében ígért két területen súlyos hiányérzetet kelt. Lengyel interpretációjában Magyarország az ezredfordulóig valamiféle északnyugat-európai fenntartható pályán haladt, gondjainkat az ettől való „délkeleti” irányú letérésből eredezteti, megoldásként pedig az ide való visszatérést ajánlja. Ez a megközelítés jól ismert, de egyre határozottabban tapasztaljuk, hogy a valóságos folyamatok leírására alkalmatlan. Lengyel (és a hozzá hasonló álláspontot megannyi empirikus tapasztalat dacára továbbra is lankadatlanul hirdető más közszereplők) végzetes tévedése, melyet az elmúlt negyedszázad során több-kevesebb ideig nagyon sokan szintén vallottak-vallottunk (de sokunk rég kijózanodott belőle!), hogy a Nyugat-Európában honos szabályok és intézmények, viselkedési formák és normák hazai bevezetése (kellő türelem mellett) automatikusan felzárkózáshoz vezet.

A vaskos tapasztalat azonban ezzel szemben az, hogy ez a viselkedésforma inkább további gazdasági leszakadást és társadalmi elnyomorodást eredményezett. Negyedszázaddal a rendszerváltás után – talán a részben és kivételesen ésszerűen menedzselt gyógyszergyártást leszámítva – nincs magyar (tulajdonú) ipar, alig van hazai kézben lévő nagy- és kiskereskedelem, s uniós csatlakozásunk óta az agrárium is a piacvesztés lejtőjére csúszott. Gazdasági szerkezetünk tipikusan gyarmati jellegű; leszorított bérszínvonalon a gazdag centrumországok piacaira végzünk bérmunkát, ezen országok termékeinek felvevőpiacául szolgálunk, s még az idehaza igénybe vett szolgáltatások nagyobb része is külföldi szereplők számára termel profitot. Egy ilyen szerkezetű ország számára nem létezik tartósan stabil állapot, mivel a képződő üzleti eredmény nyolcvan-kilencven százaléka, külföldi jövedelemtulajdonosoké lévén, értelemszerűen elhagyja a magyar gazdasági teret. E tragikus helyzetet tovább rontja, hogy túlbuzgóságunkban nemcsak egyenlő, de egyenesen egyoldalúan előnyös adózási, ill. beruházási feltételrendszert garantálunk a külföldi tőkének, elnézzük, hogy transzferárazási trükkökkel illegálisan is további erőforrásokat „adótervezzen” ki az országból, végül, de nem utolsósorban az adósságszolgálattal további ezermilliárdok ömlenek ki hazánkból. Mindez odavezetett, hogy a nemzeti vagyon eltűnésével párhuzamosan adósságunk nem mérséklődött, hanem megsokszorozódott, s e folyamat megfordítására ma szinte semmi esély. Összességében mi, a tőkeszegény periféria finanszírozzuk a gazdag országokat – ahogy ez már a gyarmati viszonyok esetében egyébként közismerten történni szokott.

A lehető legbotorabb módon a szabad kereskedelem ideológiája alapján akartunk felzárkózást végrehajtani. Ha a józan ész netán nem volna elegendő annak belátására, hogy a tőke szabad áramlása szinte a hidrodinamika törvényeivel analóg módon szolgálja a tőkében gazdag szereplők érdekeit a szegényebbekével szemben, a műszakilag fejlettebbekét a műszaki fejlődés élvonalától elzártakéval szemben, a piaci potenciált birtoklókét és a kereskedelmi útvonalakat ellenőrzőkét a piacokra törekvőkkel szemben; a világgazdaság-történet megannyi fejezete bizonyítja, hogy gazdasági felzárkózás mind ez ideig szinte csak protekcionista, önérdek által erősen szabályozott körülmények között történt. A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Minden téren belementünk a szabad áramlásba és a harmonizációba, ahol ez az erőfölényben lévő nyugati szereplők érdekében állt, miközben minden téren beletörődtünk a gátak és korlátok fenntartásába, ahol ezek ledőlése számunkra hozhatott volna előnyt. Nincsen pénzügyi tőkekorlát, de másrészt nincsen egységes szociális, adó- és bérstandard sem, sőt ezek hiányát büszkén, mint „versenyképességünk” zálogát, magunk védelmezzük. Botorságunkra némi mentség, hogy mindezt abban a hitben tettük, hogy majd mi is részesülünk azokban a nagyvonalú felzárkóztató mechanizmusokban és transzferekben, melyeket az unió 1990 előtti perifériái – tőlünk eltérően, szögezzük le immár! – élvezhettek. E hiedelem alaptalansága legkésőbb a csatlakozási tárgyalások kemény finisében megtapasztalt uniós szűkkeblűség formájában teljes bizonyossággal megmutatkozott, ráadásul ma már az is napnál világosabb, hogy minden transzfer dacára a szerencsésebb kohéziós országok sem voltak képesek valódi felzárkózásra. Aminek reményében feltett kézzel kiszolgáltattuk magunkat az erősebbeknek, azt nemcsak nem kaptuk-kapjuk meg, de bebizonyosodott, hogy ha megkaptuk volna, azzal sem jutunk előbbre. Most itt állunk nemzeti vagyon nélkül, eladósodva, a leleményesen meg nem védett gazdaság széthullása folytán milliós, reménytelenül leszakadt munkanélküli-sereggel, többrégiónyi, harmadik világ felé sodródó, szociális időzített bombákkal terhelt területtel, mindezek tetejébe reményeink alanyai által immár nem is hitegetve, hanem keményen megfenyegetve. És mindeközben, s mindezek dacára Lengyel és elvtársai a lenini úton való csökönyös haladás következetességével hajszolnák hazánkat tovább e zsákutcában előre. Előre a weimari úton. Bizony. A radikális populizmus, ahogy ők szeretik nevezni, tünet, az elitek nemzetvédő hivatásában való kudarcot vallásának tünete. Amely ponton e kudarc totálissá vált, ott voltak képesek áttörni a szélsőségek.

Ha ez a felismerés megszületik, a nemzeti megmaradás kategorikus imperatívuszává válik a Lengyel-féle behódoló politikával való szembefordulás. A lejtőn való kínlódó, de elkerülhetetlen visszafordulásnak leegyszerűsítve két pilléren kell nyugodnia: az országból kiáramló források ésszerű kereteken belüli mérséklésén, valamint a belső piaci szereplők körmönfont, az uniós szabályozás minden lehetséges kiskapuját kihasználó támogatásán. Legalább olyan mértékben, mint a nagyobb uniós tagállamokban ez megszokott. A kormány irányvonala e szempontból egyáltalán nem reménytelen, legfeljebb a megvalósítás nélkülözte az ilyen kényes műveleteknél elvárható körültekintést. Mintha sosem hallottak volna a magyar történelem zseniális taktikusairól, a nemzet szabadságáért a megkerülhetetlen külső hatalommal való együttműködés, akár a behódolás álcája alatt – többé-kevésbé sikeres – szabadságharcot folytató Fráter Györgyről, Bethlen Gáborról, Széchenyi Istvánról, Deák Ferencről, és igen, Kádár Jánosról.

Elég nyilvánvaló, hogy a kormány túlfeszítette a húrt. Több mérvadó elemző leszögezte: ha az egyoldalú végtörlesztés helyett a bankszövetséggel tárgyalásos úton elért árfolyamgátas megoldás mellett maradnak, akár elkerülhető lett volna az utóbbi kínos negyedév, IMF-estül, brüsszeli tetemrehívásostul. Ám azok a politikai erők, melyek a büntető hatalmakkal együtt kárörvendenek a kormány vesszőfutásán, végzetesen félreértik politikai szerepüket és esélyeiket, s megérdemlik, hogy a magyar választók összességében még a körültekintés antitézisét, a meggondolatlanság non plus ultráját, a Jobbikot is többre értékelik náluk. Aki nem érti az LMP óvatosságát, semmit sem ért a mai magyar politikából. Ők ugyanis láthatóan felismerték, önnön nevükből, s így magukból csinálnának kabarétréfát, ha az önfeladás és túlteljesítés fogyatkozó bajnokaival próbálnának MÁS politikát művelni, s éppen azokkal szemben, akik annyira nyilvánvalóan (a választóközönség ítélete szerint is visszaigazoltan) MÁS-ként politizálnak, mint az elmúlt negyedszázad meghatározó szabad demokrata vonulata. Jól látható Európa-szerte, hogy ezt a „teljesítményt” egyre jobban leértékelik az egyre tudatosabb – és egyre dühösebb – választópolgárok. Taktikusabb, előrelátóbb, akár simulékonyabb fellépésre volna szükség; ha lehet, a közös érdekek kimutatása által, ha lehet, kompromisszumokon keresztül. De nem az önvédelem feladásával.

A szerző politikai elemző