Aczél Endre: A balsors ellensúlya
A világsajtóban gyökeret vert az a hit, hogy a spanyol bankcsődfenyegetés elhárítására tett összeurópai erőfeszítések, továbbá a monumentális munkanélküliség napi rendszerességgel aggasztó hírei elszívják a levegőt az amúgy békésen poharazgató, kávézgató ibériai polgárok sportbéli esélylatolgatásai elől.
Hát nem. Tévedni tetszettünk. A sport, mint minden rossz pótléka, épp úgy jelen van a mai Spanyolországban, mint mondjuk a hatvan évvel ezelőtti Magyarországon. És ha valaki azt gondolná, hogy a spanyol polgár akkora bajban van, hogy nem is figyel oda, mit csinálnak a focistái; meg hogy a politika elmulasztja a „rásegítés” esélyét, téved.
Annak idején, amikor a Rákosi-rendszer tébolyát „élvezte” a magyar dolgozó nép – lett légyen szó akár a helsinki olimpiára készülő különítményről, akár a Wembley-be igyekvő aranycsapatról, akár e meccs 1954-es, diadalmas visszavágójáról – hazánk „legnagyobbjai” nem késlekedtek a biztató szavakkal. De ha nem ők, akkor olyan emberek se, mint Sebes Gusztáv, az Aranycsapat meggyőződésesen kommunista szövetségi kapitánya, aki a gyárak dolgozói, a falvak népe nevében kért helytállást, győzelmet a fiaitól. Ami annak rendje és módja szerint megtörtént, bár gyanítom, hogy a megszólítottak egy percig se gondoltak a szocialista hazára.
Déja vu. Akár hiszik, akár nem, Mariano Rajoy, Spanyolország jobboldali-konzervatív miniszterelnöke látogatást tett a lengyel–ukrán rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokságra induló nemzeti válogatottnál, és rövid beszédében arra emlékeztette Xavit és társait, hogy az „ország moráljának” (értsd: erkölcsi tartásának) jót tenne, ha nyernének, ami egyébként illendő is volna tőlük, ha már egyszer világbajnokságot is nyertek. Ez a látogatás valamivel azelőtt esett meg, hogy Rafael Nadal – szerintem – minden idők legnagyobb teniszcsatájában megverte a világelső Novak Djokovicsot a Roland Garros döntőjében. Rajoy akár Nadalnak is üzenhetett volna, végtére is a „spanyol sportmorál” ereje a teniszből is merítődik.
Egy szó, mint száz, a déja vu érzése azért fogja el az embert, mert ugyan abból egy fillér jótéteménye sincs Spanyolországnak, hogy Nadal nyert, meg Xaviék (akik előtt még hosszú út áll) valami egészen varázslatosan „barcelonás” játékkal tanítgatták focira az íreket (kábé úgy, mint mi kétszer is az angolokat 1953/54-ben) – de tanúsíthatom innen, Dél-Spanyolországból, hogy igenis: a sport úrrá tud lenni minden nyomorúságon.
Igenis, a spanyolok ragyogó arccal kezdtek járni Rafa teniszgyőzelme meg az ír meccs után, és ha eszükben volt is mindenféle számla meg a jelzáloghitel-részlet, amit majd ki kell fizetniük, és nem biztos, hogy tudják, hazafiasan veregették egymás vállát. Mert minden bajban levő nemzet voltaképp arra vágyik, hogy „valamiért” tiszteljék, és nekik ez a múlt héten sikerült. Nagy dolog, ha az ember bármekkora nyomorúság közepette is lenézhet másokat. Pontosan úgy, ahogyan mi, magyarok tettük anno, mutatis mutandis persze.
