A politikai házasságok sehol sem könnyűek, de Magyarországon különösen rossz minták születtek a koalícióra: a kisebbik partner vagy beleszürkült, vagy belerokkant, rosszabb esetben belehalt az együttműködésbe. Mégis, hiába van még majdnem két év hátra a választásokig, már most attól hangos a politikai aréna, hogy a demokratikus ellenzék csak összefogva számíthat sikerre.

Szinte naponta teszik próbára a pártokat és mozgalmakat, miként is áll az egymással szembeni rokonszenvmutató, és kit miért érhet szemrehányás a különállás ügyében. Érthető a türelmetlenség, hiszen a kétharmad alaposan megviselte a jogállam intézményrendszerét, behatolt és állásokat épített ki mindenütt, láthatóan egyszer s mindenkorra akarva bázist teremteni magának.

Tündérmesék helyett rémtörténetek esnek meg a társadalom számottevő részével, az ország elszigetelődik, a hanyatló gazdaság, a megélhetési gondok, a növekvő feszültségek napról napra a múlt avítt és rossz emlékű képeit hívják elő. A kormány tábora megtartása érdekében egyre többször tesz gesztusokat a hangos jobbszél felé, mert a konzervatív középnek úgysincs hová mennie – hangoztatva: csak ők képesek gátat vetni a radikalizmus komolyabb térnyerésének.

Vannak azonban, akik úgy vélik, hogy a kormány retorikája és politikája telepít az országba olyan aknamezőt, amelynek semlegesítése minden nappal nehezebb, tehát sürgősen és együttes erővel kell fellépni ellene. Az aggodalom indokolt, a sürgetés viszont értelmetlen. A pártoknak nem elég ugyanis összefogniuk, azt híveikkel is el kell fogadtatniuk, sőt nem csupán közös félelmük okát kell meghatározniuk, hanem azt is, hogy mit tennének ellene.

Jól kivehető, hogy a szimbolikus kézfogásra jelenleg a Demokratikus Koalíciónak van leginkább szüksége, a teljes önállóság felmutatására pedig az LMP-nek: politikai értelemben a DK potenciális szavazói a legnyitottabbak, az LMP-t választók nehezen mozdíthatók más irányba.

Kiderült az is, hogy a civilek egyelőre nem képesek valamiféle ernyőszervezet létrehozására – más tüntetni, és megint más ütőképes, tekintélyt parancsoló szervezetet létrehozni. Nyilvánvalóvá vált ugyanakkor, hogy bázisát tekintve a vezető erő továbbra is a Magyar Szocialista Párt, amely, bár eddig keveset nyert a rendszer protesztszavazataiból, a Fidesz gyengülésével hozott hátrányából. Vezetője megtisztította a maga számára a belső terepet, és egyelőre hallani sem akar arról, hogy netán másnak kaparja ki a gesztenyét – a listavezetői helyet.

A titkos favorit, aki esetleg „közös alternatíva” lehetne, a sokadik főpróbánál tart, s kérdés, hogy színre lépve lenne-e benne elég erő és kitartás ahhoz, hogy átrajzolja, átrajzoltassa az ellenoldal politikai térképét támogatóival – de szervezeti-anyagi háló nélkül. Az érdekek, felismerések, kényszerek fókuszba gyűjtése korai. És akkor még nem beszéltünk a választási törvénynek a mostani koalícióra igazított szabásmintájáról, s arról sem, hogy a demokratikus ellenzék akár külön-külön, akár együtt felkészült-e a hatalomváltásra, amely messze nem szokványos megoldásokat követel.

A kánikula után talán már unalmas, de forró ősz és tél jöhet. Képzavar, de fázhatunk tőle.

Kivételes pillanat: Mesterházy Attila (balra) és Újhelyi István (jobbra) aláírta az LMP népszavazási listáját. Középen: Jávor Benedek (LMP)FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS