Nagyjából egyetértek mindazzal, amit Mihályi Gábor felsorol A magyar nacionalizmus sajátosságai című cikkében (Népszabadság, 2012. május 15.), mégis úgy érzem, hogy érdemes további jellemzőkkel kiegészíteni a „magyar nacionalizmus sajátosságait”. Ennek mostanában felmelegített, két világháború közti formája ugyanis nemcsak „csúnya”, hanem egyértelműen vesztes, önpusztító, a magyarságnak ártó, hazug ideológia. Tök lúzer, ahogy fiatalabb barátaink mondanák.

A nacionalizmusnak a mai nemzetállamok megszilárdításában jelentős szerepe volt. A tizenkilencedik század második felében a vasút, a tömegsajtó, a kötelező elemi iskola és a sorkötelességre épülő katonaság, illetve a kultúra és a mítoszok együtt alakították ki a modern nemzetet, s vele a nemzeti tudatot. Német és szlovák őseim nem azért váltak magyarokká (és öntudatos magyarok szüleivé), mert ez volt a szívük vágya.

Az állam, az iskola, a megélhetés, a magyar feleség kényszerítette ki belőlük a magyarrá válást. Kis falvakban, zárt közösségekben magyarnyelv-tudás nélkül is el lehetett boldogulni, de városban, állami állásban, értelmiségiként vagy az üzleti életben majdnem kötelező volt nemcsak megtanulni magyarul, de azonosulni is a magyar nemzettel. Akármit gondolunk az akkori asszimilációról, ma élő magyarként elfogadjuk és természetesnek tartjuk a következményeit.

Ha nem is szeretjük a nacionalizmust, kétségtelen, hogy a nemzetépítés szempontjából vannak „hasznos” vonásai. Ez a fajta nacionalizmus erőszakos formájában asszimiláns, kikényszeríti a beolvadást, békésebb és toleránsabb esetben szívesen kínálja fel a nemzetbe való beolvadást mindenki számára. Magyar szemmel kétségkívül van valami furcsa abban, hogy minden francia állampolgár „francia”, de több millió bevándorló nagyon is büszke arra, hogy őt (vagy inkább csak a gyermekeit) befogadja az új haza.

A magyar apától és görög anyától származó Nicolas Sarkozy franciaságát senki sem vonta kétségbe, sőt a baloldal vélt vagy valós nacionalizmusáért támadta a politikust. A finnországi kisebbségi jogokról sok szépet olvasni a magyar médiában, de azért nem árt tudni, hogy a finnországi svédeket a finnek (és maguk az érintettek is) „svédül beszélő finneknek” (suomenruotsalaiset) nevezik abból az egyszerű logikából kiindulva, hogy aki finn állampolgár, az nyilván finn. A brit nagyvárosok etnikai negyedeiben (gettóiban) bárki megőrizheti nemzeti és vallási identitását, de ha britnek vallja magát, akkor a legszélsőbb rasszistákat leszámítva mindenki elfogadja és tiszteletben tartja britségét.

A Trianon utáni, s főleg a napjainkban tobzódó magyar nacionalizmus ezzel szemben kirekesztő jellegű. Beteges szenvedéllyel azt kutatja, hogyan lehetne minél több magyart és magyarságát vállaló embert kizárni, kitagadni a magyarságból. Ma már jó szándékú emberek sem kérik ki maguknak, ha társaságukban valaki „magyarokról és zsidókról”, „magyarokról és cigányokról” beszél.

Pedig a magyarországi zsidók és cigányok túlnyomó többsége magyarnak vallja magát, természetesen az is, hacsak a folyamatos vegzálások miatt meg nem rendül a hite a magyarsága vállalásában. De a baloldali, liberális, európaias gondolkodású „tiszta magyarok” jó magyarságát is kétségbe vonja nemcsak a náci szélsőség, hanem az úgynevezett mérsékelt jobboldal jelentős része is.

Míg más nemzetek olykor túlzó módon is dicsekszenek külhonban sikeressé vált polgáraikkal, addig nálunk egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk, külföldi fesztiválokon nagydíjakat nyert rendezőink, ismert filozófusaink „antimagyarnak” számítanak a jobboldali média és fogyasztói szemében. A 2004-es népszavazás után a jobboldal hangadói nyíltan megfogalmazták, hogy aki nemmel szavazott (másfél millió ember), vagy szavazásra jogosult volt, de nem ment el szavazni (ötmillió ember), az nem is magyar, illetve a magyarság árulója.

Így, miközben állítólag Trianon sebeinek enyhítése volt a cél, a jobboldali közvélemény-formálók hat és fél millió magyart igyekeztek, legalábbis erkölcsileg, kirekeszteni a nemzetből. Én szívem szerint ezt a kirekesztő, beteges gyűlölködést nem nevezném nacionalizmusnak. Az igazi nacionalizmus, ha nem is szép, de legalább gyarapítja az adott nemzetet másoktól elhódított lelkekkel, tudással, tehetségekkel és művészi alkotásokkal. Az osztrák Nobel-díjasok hivatalos listáján több magyar név is szerepel.

A magyar jobboldal hangadói ezzel szemben a magyar Nobel-díjasok közül kitörölnék a zsidókat, vagyis körülbelül az összeset. Ez sokkal inkább antinacionalizmus, mint nacionalizmus. Az egykor volt igazi magyar nacionalisták még az ízig-vérig német Albrecht Dürert is kinevezték „Ajtósinak”, ahogy azt mindmáig őrzi egy budapesti utcanév. A magyar „nacionalisták” tragikus csőlátását jól mutatja a német történelemszemlélethez való viszonyuk. Nemcsak a jobboldalon, de egyesek még a balliberális oldalon is osztják azt a közhelyszerű vélekedést, hogy a németek „túlzásba viszik” a bűnbánatot, „túlkompenzálják” múltbeli bűneiket, „megtagadják” a német tradíciókat.

Helyesebb, úgymond, ha mi, magyarok nem esünk ilyen túlzásokba. Ehhez képest napnál világosabb, hogy a terhes múlttal való szakítással Németország Európa első és a világ egyik első hatalma lett, olyan erős és tekintélyes nemzetállam, amilyen terjeszkedő és nacionalista korszakában huzamosabb ideig sohasem tudott volna lenni. A mai, sikeres és magabiztos Németország minden közösséget megtagad nacionalista és antidemokratikus múltjával, de ettől még százegy százalékig nagyon is „echte” német maradt.

A mi nemzettudatunk ezzel szemben abba az állapotba készül visszacsúszni, ami 1944/45-ben szükségszerűen vezetett a nemzet történelmének egyik legnagyobb tragédiájához. A határon túli magyarok létszáma éppen az elmúlt húsz évben kezdett drámai mértékben csökkenni, a határon inneni magyar fiatalok jelentős része külföldre pályázik, eközben „nacionalistáink” abban versenyeznek egymással, ki tud minél több magyart kirekeszteni a nemzet egyeteméből.

Ezzel az ön- és közveszélyes lúzerséggel szemben ideje lenne végre összerakni egy értelmes, befogadó, jövőbe tekintő, barátságos magyar nemzettudatot. Amely arra épül, hogy 1945-ben gyökeresen új fejezet kezdődött történelmünkben, amely a szovjet megszállás kitérője után a nyugat-európai integrációval fordult visszafordíthatatlanul jó irányba.

A szerző közíró

– Nem élhetünk örökké a múltban! A modern Magyarországnak modern ellenségkép kell!!MARABU RAJZA