Vissza kell állítani a rendőrség tekintélyét. Miként, olvasom, a Szent Koronáét is. Az illetékes parlamenti bizottság már elfogadta azt az ötletet, hogy a nemzeti jelképek védelme a koronára is kiterjedjen, az utóbbi megsértéséért akár egy évet is lehet majd kapni. Ez jó. Jogértők majd nyilván kifejtik, hogy mi a pontos tényállás, ha már egy szimpla, de hivatalos történelem-tankönyv is arra döbbenti rá a diákokat, hogy a sérthetetlen Szent Koronát hány félidióta, testvérgyilkos, korrupt és nemzetellenes király viselte a fején, különös tekintettel az Árpád-háziakra; akkor vajon kik és mennyit fognak ülni. Innét már egyenes út vezet a felségsértés intézményének bevezetéséhez. Mert azért az mégse járja, hogy egy tündérmese kellős közepénél tartó országban a fiatalok az öregedő királyon röhögnek, sőt már a hétfejű sárkány is szimpla köcsög, miközben hétmérföldes léptekkel haladunk Európa előtt. Internetes fórumon olvasom, hogy az erdélyi magyarság megmentésére érkező Kövér Lászlót a helyiek temetkezési vállalkozónak nézték, mert úgy nézett ki, s úgy is viselkedett. Tűrhetetlen. A hamvakkal kereskedő bajuszos ember a magyar parlament elnöke volna. Ő szokott ünnepkor tisztelegni puccparádéban az állami lobogó előtt másik két közjogi ember társaságában, akiket szintén méltóságnak kellene nevezni, ám ez immáron anakronizmus. Itt áll az ország, és nincs egy rendes, kül- és belbecsben is szalonképes, civilizált, emellett makulátlan múltú közjogi méltósága. Legfeljebb közjogi figurák vannak. Azok is porig alázva: ott állnak majd ők is a legközelebbi ünnepen az országzászló előtt a jogaiban megkurtított alkotmánybíróság elnökeként, kézi vezérlésű főbíróként vagy főügyészként, miként a többiek: állami kegyencek és kitartottak; őket kellene tisztelni, és általuk az intézményüket, amit megrontottak és megcsúfítottak. Miközben sikerült elvenni a maradék becsületét is orvosnak, mérnöknek, művésznek, tanárnak, gazdának, fiatalnak és öregnek, mindenkinek, aki dolgozik és aki nem dolgozik; egyedül az oligarcha áll meg a lábán, oligarcha viszont, mint tudjuk, Magyarországon nincsen.

Normális tündérmesékben a királylány csókjától a csúf béka változik szépséges királyfivá, nálunk ez fordítva van; minden, amihez csak hozzáérnek, nyákossá, taszítóvá válik; ám, hogy mi lesz ennek a vége, arról csak sejtéseink vannak. Ám illúzióink ne legyenek: ha ennek egyszer valahogy vége szakad, az se lesz örömünnep; nem látni, hogy mit tudunk majd kezdeni velük – s főleg önmagunkkal. A napokban mutatták a volt főpolgármester-helyettest a televízióban. Ez az ember, aki nem olyan rég még korlátlan úr volt a városházán, milliárdok fölött rendelkezett, és a sajtót fenyegette, most állt a bírósági folyosón, megtörten, lefogyva, és én nem éreztem semmit, nemhogy bosszúvágyat vagy bármiféle elégtételt, hanem semmit se.

Csak a mélységes ürességet; sem a régi, sem ezeket a mostani éveket, amiket kilopnak az ország alól, soha többé nem adja vissza senki.