Az apró, törékeny, szürke hajú néni a busz ajtajánál állt, leszállásra készült. Ahogy a jelző után nyúlt, felcsúszott a karján a ruha. Hosszú, sokjegyű szám volt a bőrére tetoválva, nem különösebben szépen – látszott, hogy aki csinálta, nem a dizájnra, hanem a tempóra és a célszerűségre koncentrált.

A busz fékezett, ő – mielőtt lelépett a lépcsőn – félve körülnézett. Amikor észrevette, hogy figyelik, a tekintetében egyszerre látszott a szégyen és a megkönnyebbülés: a szégyen, amit a legkevésbé éppen neki kellett volna éreznie, és a megkönnyebbülés, hogy nem lát gyűlöletet a rá szegeződő pillantásokban.

Az át nem élt történelmet paradox módon a személyes élményeken keresztül lehet a legjobban megérteni. Létezik olyan találkozás, ami után nem releváns kérdés többé, hogy hány honfitársunk halt meg – mondjuk – Auschwitzban, és hányan élték túl.

Ha csak az az egyetlen néni járt ott, és tapasztalt meg olyasmit gyerekként, ami ősz fejjel is előhívja belőle a megalázottság és a rettegés érzését, az is éppen egy teljes élettel több az elfogadhatónál. És az ilyesfajta szembesülés valójában nem is a múltról szól, hanem a jövőről. Nem az a lényeg, hogy a vétlen utódok éreznek-e lelkiismeret-furdalást a „gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással” vétkező elődök miatt, hanem sokkal inkább az, hogy készek-e elkövetni ugyanazokat a vétkeket.

A magyar igazságszolgáltatás – ugyanúgy, mint „munkáltatója”, a magyar társadalom – ritkán mutat kellő megértést a mindennapokat generációk óta mérgező traumák elszenvedői iránt. Néha csak a nagylelkűség vagy a szükséges alázat hiányzik, többnyire azonban az áldozatokkal való együttérzés is. Így aztán olyankor, amikor azt olvassuk, hogy egy demonstratív holokauszttagadót (valakit, aki egy felvonuláson táblával üzente a résztvevőknek, hogy amire emlékeznek, az szerinte meg sem történt) a bíróság arra ítélt, hogy „legalább három alkalommal látogasson el a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, és az ott látottak alapján foglalja össze gondolatait, vagy egyszer tekintse meg az auschwitzi emlékhelyet, vagy a jeruzsálemi Jad Vasem Emlékparkot, és írja meg véleményét”, nem tudunk hova lenni a csodálkozástól. S arra gondolunk, hogy egy olyan országban, ahol a mindenféle bűnökkel kapcsolatos közgondolkodás nem jóvátétel-, hanem megtorlásközpontú, egy-egy ilyen progresszív ítéletet talán nagyobb értetlenség fogad, mint magát a cselekményt, amely miatt a büntetést kiszabták.

A szóban forgó ügyben egyébként fellebbezett az elítélt – mintha el szeretné kerülni, hogy az előítéleteit kénytelen legyen szembesíteni a valósággal. Ezt könnyebb értelmezni, mint a bíró bátor és szellemes gesztusát.

Holokauszt Emlékközpont – az ítélet kötelezővé teszi