Az általuk közösen létrehozott előadás, amelynek témája a Rómeó és Júliánál, de még a Hamletnél is mélyebben érintette őket, arról szólt: milyennek látják 18 évesen az őket körülvevő világot, mi zavarja őket leginkább, mit várnak a jövőtől?

A közvélemény-kutatók felmérései sem tudnának sötétebb képet festeni annál, mint amit a kamaszkorból éppen csak kinövő fiatalok vázoltak fel a színpadon. Az előadásból az derül ki, hogy a maturáló generáció jó része nem Magyarországon képzeli el a jövőjét.

Nem arról van szó, hogy sok minden zavarja őket, ezért pakolni kezdik a bőröndöt, hanem arról, hogy már semmi sem tetszik nekik. Szívük szerint maradnának ugyan, de nincs miért.

Nem tetszik nekik, hogy nincs pénzük az egyetemre. Nem tetszik, hogy az állam röghöz kötné őket, hogy a leendő diplomájuk valószínűleg egy fabatkát sem ér. Nem tetszik, hogy akármerre indulnak, mindenhol hazugságokba botlanak. Nem tetszik, hogy politikai okokból bárkit kirúghatnak az állásából, hogy kúszva-mászva terjeszkedik az erőszak, hogy a melegeknek, a romáknak, bármely kisebbségnek nemcsak az ordas eszméktől, hanem az öklöktől is rettegniük kell a saját hazájukban. A színház a maga sajátos eszközeivel persze felerősíti a diákok kiábrándultságát. De az őszinteségüket is. Ez taglózta le igazán a nézőket, köztük a pedagógusokat. Aki látta a Jövőképtelent, megértette, hogy az érettségiző generáció dühe és kétségbeesése nem színjáték. Még akkor sem, ha profin adják elő.