Egy jó kedélyű örök vesztes távozott Szőcs Géza személyében a kulturális államtitkári székből, és aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: egészen pontosan erre is szólt a szerződése. Az elején fel kellett lőnie néhány petárdát, tevékeny kultúrpolitikát, árokbetemetést és korszerűsítést ígérve, aztán fegyelmezetten végig kellett néznie, ahogy a példátlan költségvetési elvonás következtében szétzilálódik az intézményrendszer, és a rutinszerűen elsorvasztott korábbi programok romjain az ég adta világon semmi nem születik.

Már az is beszédes jel volt, hogy a kultúrát egybeolvasztották a többi feneketlen pénzeszsák területtel, egy hatalmas lúzerminisztériumot hozva így létre, de aztán a költségvetések és az ilyen-olyan kiigazító tervek teljesen világossá tették: a honi művelődés horizontja most tényleg ott húzódik, hogy Liszt Ferencről nevezzük-e el a tönkremenőben lévő repteret. A kormányfőnek olyan emberre volt szüksége, aki mindehhez jó képet vág, tart néha egy hurráoptimista hangvételű sajtótájékoztatót, és talán tényleg tettnek látja a pótcselekvést.

Ennek azonban most vége. A ciklus második felébe fordulva a kormány is érzi, hogy kínos lenne, ha csak feloszlott színtársulatokat, bezárt múzeumokat és teljesítetlen ígéreteket hagyna maga után, ezért az új miniszter szigorúan kiadta a jelszót: „erősebb” kultúrpolitikára van szükség. Erősebbre, de nem drágábbra – gondolhatta közben, jól tudva, hogy a költségvetés jelenlegi helyzetében aligha van esély arra, hogy több pénzt sikerül kihasítani a kultúrának. Huszáros megoldás tehát olyasvalakit ültetni az államtitkári székbe, akinek a zsebében már ott lapul egy tömött bugyelláris. Ha L. Simon László nemcsak a tevékenységét eddig is jellemző céltudatosságot, hanem a Nemzeti Kulturális Alap kasszáját is magával hozza az új munkahelyére, máris ki lehet mondani, hogy lám, csak akarni kell.

Természetesen nem állítjuk, hogy a Nemzeti Kulturális Alap ezután nem a művelődés céljait szolgálja majd. Könyveket, folyóiratokat, színtársulatokat és múzeumokat fognak belőle ezután is támogatni. Csak éppen a gondolat lényege vész el – az önigazgatás, a szakmai és civil kontroll eszméje, az a két évtizeden át élt elképzelés, hogy a politika csőlátását érdemes ellensúlyozni egy olyan alappal, amelynek szétosztásakor a szakmaiság és az érték dönt.

Hogy L. Simon László nem erre szegődött, az már akkor egyértelművé vált, amikor a kuratóriumok átszervezésével homogenizálta a kulturális alap döntéshozatalát, vagy amikor a könyvtámogatásra kitalált Márai-programra elkülönített pénzt csatornázta be a már kellően Fidesz-kompatibilissé tett NKA-bizottságok alá. Ő nem fogja bohókás ötletekkel borzolni a nagyérdemű zaklatott kedélyét, nem lesz a kormány bohóca. Keményen fog dolgozni, mert nehéz feladata van: kisebbnek kell mutatnia a bajt, anélkül, hogy valójában javíthatna azon, amit elődje hagyott elrontani.