Felriadt a párom, fogta a fejét, rosszat álmodott. 

– Itt járt nálunk Orbán a feleségével.

– Mit csináltak?

– Leültek a nappaliba, és azt mondták, most egy hónapig itt maradnak. Tudni akarják, hogyan élünk. Ez az új konzultáció: itt fognak ők is lakni.

– Ebben a kis lakásban?

– Kirázott a hideg – mondta a párom, és arra kért, adjak neki egy pohár vizet.

– Kínáltad őket valamivel?

– Csak álltam a konyhában, és hüledeztem. Kérdeztem, hogy gondolják.

– Mit?

– Hát ezt a költözést. Üvöltöttem, hogy a lakást nem adom. Ez mindenünk. Orbánék nevettek, azt mondták, hogy most egy ideig az övék is lesz. Közösködnünk kell, mert hát végül is magyarok vagyunk.

– Jól van – feleltem –, nyugodj meg.

– Kérdeztem, hogy lesz például a közös konyhahasználat.

– S mit mondtak?

– Hogy ne izguljak, majd össze fogunk csiszolódni. A legszörnyűbb, hogy lejött Boldi a gyerekszobából, és örült, amikor meglátta...

– Kit?

– Kit, kit, hát az Orbánt. És rögtön kimentek az udvarra focizni. Kockafejű lesz ez a gyerek. Teljesen bezsongott a focitól. Dekázgattak a körtefa alatt. Orbán aztán elkérte a gyerek oklevelét, amin rajta van Nyilasi aláírása. Sikoltoztam, ne add oda, az a tied. De a gyerek nevetett, s úgy hehegett, ahogy Orbán szokott, amikor viccet mesél.

– Mit csinált a felesége? Nem beszélgettetek?

– Nem szólt egy szót sem, csak ült a kanapén némán, s egy nagy fekete szákot szorongatott. Tányérok meg poharak voltak benne. Kezdte kipakolni a polcokra.

– Kérsz még vizet? – kérdeztem figyelmesen, s kiültünk a konyhába. Fél egy volt, villámlott, a hegyek felől mennydörgés hallatszott.

– Mondtam a bojlert is. Hogy rossz, nekünk se elég négyünknek a meleg víz, ha idejönnek, abból veszekedés lesz.

– Ezzel akartad leszerelni?

– Bevetettem mindent, mert láttam, hogy nem tágít. Hiába mondtam, hogy a kőműves disznó módon nem pucolta be a falat a radiátor mögött, befúj az ablakréseken a szél, egyáltalán, ez nem egy miniszterelnöki lakosztály, mállik a terasz, mert kilopták belőle a cementet, repedeznek a falak, milyen égő lenne itt élni.

– Mit mondott?

– Hogy nem nagy igényű, s mindenben a segítségünkre lesz. A bojler miatt pedig ne izguljak, hozott magával egy viszonylag jó állapotút, 120 literes, mint a mienk, ugyanúgy Hajdú, kivízkövezte. Elkezdte beráncigálni a konyhába, rögtön nekiállt fúrni. Szállt a por, de ez őt nem zavarta. Egyedül föltette a falra a bojlert, s fekete zománcfestékkel ráírta, hogy Orbánék.

– A mienkre nem írt semmit?

– Nem, mert odaálltam. Nekem itt ne mázoljon, üvöltöttem, itt minden a nagyanyámé meg a nagyapámé volt, őrizgetem a csecsebecséket, minden képeslap és apró kacat hozzám tartozik, ne nyúljon semmihez. Nekem ez a személyes konzultáció egyáltalán nem hiányzik.

– A bojlerhez azért nem kellene annyira ragaszkodnod...

– Szörnyű, hogy beférkőzik az ember álmaiba is. Annyit gajdolják nappal a nevét, Orbán így, Orbán úgy, hogy az ember már vele álmodik. Tele a postaláda a leveleivel, minden hír róla szól, mindenhez mindig köze van. Nem is csodálkozom rajta, hogy a végén úgy jelenik meg itt nálunk, a konyhában, akár a tudósításokban. Jókedvűen, vidáman tudatja velünk: azt csinál, amit akar.

– Rozsdás bojler azért nem kell neki – mondtam a páromnak, aki újra mély álomba szenderült. Dörgött-villámlott. Csavargatta a szél az öreg körtefát, lecsúszott a bográcsállvány a téglarakásról. A függöny mögül leskelődtem.

Mintha két árnyalak állt volna az udvar közepén. A zömökebb a kezében kolbászt tartott, a hóna alatt focilabdát szorongatott. A vékonyabb csak állt némán.

Ömlött az eső szakadatlanul.