A választó agya
A válasz a demagógia mintapéldája, amelynek „működőképességét” egy sztorival szeretném megvilágítani. Az 1988-as amerikai elnökválasztási verseny már az elején eldőlni látszott: a demokrata jelölt, Dukakis, 20 ponttal vezetett a republikánus G. Bush előtt. Az első tévévita indításaként a moderátor a következő kérdést tette fel Dukakisnak: „Kormányzó, ha Kitty Dukakist megerőszakolná és meggyilkolná valaki, akkor is fenntartaná véleményét, hogy nem jár halálbüntetés a gyilkos számára?” „Maga pontosan tudja – válaszolta kapásból Dukakis –, hogy egész életemben elleneztem a halálbüntetést. Nem látok semmi olyan tényt, amely ebbeli nézetem megváltoztatására késztetne. Vannak jobb eszközök az efféle veszélyes bűnözés visszaszorítására.” A tévévita ugyan még másfél órán keresztül folytatódott, a kimenete azonban – miként az egész elnökválasztásé – ebben a pillanatban eldőlt. A liberális jelölt – a racionális polgárokhoz hasonlóan – nem fogta fel, hogy a kérdés nem arra vonatkozott, milyen meggyőző érvek hozhatók fel a halálbüntetés mellett vagy ellen. A kérdést az átlagpolgár így értelmezte: „Milyen férfi vagy te, és van-e egyáltalán szíved?”. A válaszból pedig azt a következtetést vonta le: Dukakist választaná orvosának, viszont G. Busht elnökének.
A politikusok a kezdetektől – emlékezhetünk rá akár Madách Az ember tragédiájának 5. színéből – ösztönszerűen éltek, többnyire visszaéltek a demagógia eszközével. Az elmúlt évszázad során a tudomány is egyre többet foglalkozott a jelenség okával. A vizsgálatok végső eredményét a közgazdasági Nobel-díjat szerzett pszichológus – D. Kahneman – így foglalta össze: „Az ember éppen úgy képes a gondolkodásra, mint a macska az úszásra. Megteszi, ha rákényszerül, de jobban szereti nem megtenni”. Vagyis az életben egy sor fontos kérdést, kezdve attól, „kit vegyek feleségül”, azon keresztül, „milyen állást válasszak”, egészen addig, „kire szavazzak a választásokon”, nem a ráció, hanem az érzelmek alapján dönt el. Ez viszont egy – szinte feloldhatatlan – ellentmondást idéz elő a politikában. Aki választást akar nyerni, annak elsősorban az érzelmekre kell hatnia. Aki ezt nem teszi, gyakorlatilag elveszítette a választást. Aki ezt megteszi, az ugyan nem biztos, hogy megnyeri, viszont egészen bizonyosan teljesíthetetlen várakozásokat generál. Ez azt jelenti, a választás előtt kitöltetlen csekkeket nyújt át a választóknak. A választópolgár – lehet, csak gondolatban – kitölti ezeket, majd folyamatosan számon kéri.
Amikor a politikus – a nem kellően hatékony – ráció helyett érzelmi húrokat penget, a választók ösztöneit mozgatja meg. Az ösztönök azután önálló életre kelnek, és kielégülést követelnek. Bárki nyeri meg végül a választást, az szükségképpen foglya marad a kampány során felkorbácsolt érzelmek keltette várakozásoknak. A polgár már kellően hozzászokott a „Való Világhoz”, így utána nehezen vehető rá arra, hogy akár az élete szempontjából fontos kérdésekben tudományosan megalapozott ismeretek alapján döntsön. Azok, akik a demokráciát „feltalálták” Európában és Amerikában, nagyon is tisztában voltak az emberi természet ellentmondásosságával. „Az emberben – írta James Madison – van egy bizonyos romlottság, amely körültekintésre és bizalmatlanságra int, ám épp így vannak az emberi természetnek olyan vonásai, amelyek tiszteletet és bizalmat követelnek.” Ezért alakították olyanná a demokrácia rendszerét, hogy korlátozzák a „vezérek” hatalmát, a döntések jogát átláthatóan és ellenőrizhetően működő testületekre ruházzák, az intézmények pedig egymás ellensúlyai legyenek. Vagyis a rendszert ne – mégoly kiválónak tűnő és a választók nagy többsége által támogatott – egyénekre, hanem egymással megosztott hatalmú intézményekre alapozzák. A történelem azt bizonyítja, hogy a politikában – miként a gazdaságban – a szervezetek és az államok ámokfutása csakis egy ilyen kiegyensúlyozott intézményrendszerrel kerülhető el.
Bár minden politikus előszeretettel nyúl az érzelmeket mozgósító üzenetekhez, a módszert többnyire – bár nem kizárólag – a politikai spektrum jobboldala, a konzervatív és nemzeti irányzatok alkalmazzák. Válaszaik nem az ember agyának a megalapozott tények megfontolásaival foglalkozó részeit célozzák, hanem az ösztönöket (mint az undor vagy a szégyen), illetve az engedelmesség, a lojalitás értékeit. A konzervatívok előszeretettel vezetik le döntéseiket az ösztönökre alapozott morális értékekből, emiatt nem hajlanak kompromisszumra pl. az abortusz vagy az azonos neműek közötti házasság kérdéseiben. Érvelésüket inkább támasztják alá példákkal, mint statisztikával. Ennek a módnak a hatékonyságát nemrég egy ötletes – az azonosítható áldozat „hatásként” hivatkozott – kísérletben bizonyították. A vizsgálatban részt vevőknek, miután megkapták a feladatok megoldásáért járó pénzt – mintegy mellékesen – elmondták: aki akarja, ezt a pénzt felajánlhatja egy harmadik világbeli ország szegényeinek. Az önkéntesek egyik csoportjának az ország súlyos állapotát pontos statisztikával bemutató elemzést mutattak, míg a másik csoport egy hatéves kétségbeesett szegény kislány, Rokia képét kapta, rövid helyzetleírással. A statisztikai adatokon nyugvó elemzések 23%, míg Rokia képe 48% jótékonykodást váltott ki!
A logikus érvelésben bízó és a tények megfontolását előnyben részesítő politikusok, mivel az ösztönöket az ész „felügyelete” alá helyezik, hendikeppel indulnak a politikai versenyben. Miközben tehát a világnak több igazolt tényre és racionális megfontolásra, míg kevesebb ösztönre és ebből fakadó tántoríthatatlanságra volna szüksége problémáinak megoldásához, a polgárok meggyőzéséért eleve előnnyel indulnak, akik az ösztönökre, és hátránnyal, akik az rációra építik stratégiájukat.
