Köszönöm a Népszabadság szerkesztőségének, hogy szerény dolgozatomnak vezércikket szentelt hétfői (2012. június 11.) címoldalán. Ez a legnagyobb kitüntetés, amiben eddig a nyilvánosság előtt részem lehetett. Még hálásabb lettem volna, ha a szerzők elolvassák írásomat. Nem a magyar munkaerőről, hanem általában az európairól írtam ugyanis, hogy „olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerő áll szemben a mi elkényelmesedett, nagy igényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró dolgozóinkkal”. A magyar munkaerőről pár sorral később írok: „Mi, magyarok mindig is képesek voltunk a kemény munkára, a szorgalomra, és ambíciónk is mindig volt bőven.”

Persze az európai munkaerőt sem illik csak úgy leszólni, de sajnos leszólják, éspedig nem akárkik, hanem vagy tíz éve rendszeresen az amerikai lapok. Még a fejlettebb Egyesült Államokhoz képest is lazábbak kontinensünkön a munkahelyi szokások. Tudjuk azonban, hogy ha választást akarunk nyerni, akkor erről nem szabad beszélnünk. Ha viszont az európai versenyképesség zuhanását szeretnénk megállítani, akkor nem szabad hallgatnunk. Én nem választási röpiratot írtam, hanem a konzervativizmus mibenlétéről szóló vitához szóltam hozzá a Mandiner hasábjain. Vagyis egy másik malomban őröltem, mint amelyikben a Népszabadság megtisztelő vezércikke.

Schmidt Mária történész

 

Schmidt Mária válasza nyomán újra elolvastuk az írását, de annak most sem láttuk nyomát, hogy az idézett részben általában az európai munkaerőről írt volna. Előtte és azt követően is a magyar helyzetet elemezte. Azt nem vitatjuk, mivel ő mondja, hogy az európairól akart írni, de e szándék felismerésében sokat segített volna az Európa szó vagy bármilyen erre utaló kifejezés használata.