A Heti Válasz szerényen „korszakos vitának” nevezte a beszélgetést, amelyet Romsics Ignác folytatott Tőkéczki Lászlóval a Horthy- és a Kádár-korszakról (május 31.). E sorok szerzői egymástól függetlenül szerettek volna reagálni elsősorban Tőkéczki néhány kijelentésére, de Borókai Gábor főszerkesztő úr szinte azonos szövegű elutasító levelében azt írta nekünk, hogy lapja nem szakfolyóirat, a vitát nem óhajtja folytatni. Mindazonáltal mi fontosnak tartjuk, hogy néhány kérdésben vitába szálljunk Tőkéczkivel, mert olyan állításokat és véleményeket fogalmazott meg, amelyeket gyakran hallani a jobboldal mérsékeltebb, a történelmi tényeket Tőkéczkinél valamelyest jobban tisztelő köreiből is.

Tőkéczki Horthy javára dönti el az összehasonlítást Kádár és Horthy között. Álláspontja történelmileg hamis és morálisan elfogadhatatlan. Horthy történelmi szerepét és felelősségét nem minősítheti, hogy a későbbiekben Kádárt miben találjuk felelősnek. Valójában a Horthy–Kádár-összehasonlításnak nem is az összehasonlítás a célja, hanem az, hogy mindazokat, akik Horthyt súlyos vétkekben tartják felelősnek, Kádár híveinek szerepébe kényszerítse.

Mi ezt a szerepkiosztást elutasítjuk. Úgy véljük, hogy történészként állást foglalhatunk a Horthyt illető vitában akkor is, ha nem vállalunk rokonszenvet a Kádár-rendszerrel. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert Tőkéczki még a saját összehasonlítgató és relativizáló megközelítésében sem mér egyenlő mércével.

Kezdjük a numerus claususszal! Tőkéczki – mint mondja – nem híve ugyan a kvótáknak, de a zsidók háború előtti egyharmados aránya a felsőoktatásban szerinte „nem volt egészséges”. Nem világos, mit ért Tőkéczki a nem egészséges arányokon. Jó volna ezt tisztáznia, mert enélkül az állítás nehezen megkülönböztethető a zsidókvóta korabeli bevezetésének igazolásától. A zsidók a numerus clausust megelőző időkben senkit nem szorítottak ki a felsőoktatásból, vagy általánosabban fogalmazva: az iskolákból. Az egyetemi tanulmányoknak 1920-ig semmiféle létszámkorlátja nem volt. A zsidók csak iskolába jártak, ami nyilván Tőkéczki szerint sem „egészségtelen”. Arányuk nem azért volt magas a felsőoktatásban, mert megengedhetetlen módszerekkel kiszorítottak volna bárkit, hanem azért, mert a zsidók között négyszer annyi volt az érettségizettek aránya, mint a keresztények körében.

Szerintünk tehát inkább a numerus clausust kellene elmarasztalni abban, hogy „nem volt egészséges”. A faji kvóta a zsidó fiatalok lehetőségeit az egész korszakon át fojtogató mértékben korlátozta, még ha alkalmazásán átmenetileg – 1928 és 1934 között – kismértékben enyhítettek is a Népszövetség nyomására. A kvótát, amelyet maga Bethlen István miniszterelnök a numerus clausus „sárgafoltjának” nevezett, 1928-ban felváltotta ugyan egy úgynevezett „foglalkozási kvóta”, azonban, mint Hóman Bálint kultuszminiszter megfogalmazta, ez csupán formai változás volt. A zsidókvótát 1935-től ismét szigorúan alkalmazták: a harmincas évek végére a zsidók aránya az egyetemeken kb. három százalékra csökkent.

Tőkéczki a numerus clausust azzal mentegeti, hogy a zsidók 8-12 %-os aránya numerus clausus alatt „is több, mint nulla százalék”, tehát több, mint amennyit később Rákosiék a rendszernek nem tetszőkre szabtak ki. Ez sem igaz, a rendszer az „f”-es (fizikai dolgozók) gyerekeinek továbbtanulását ösztönözte, de az 1960-as évek második felétől már leginkább azokat vették föl az egyetemekre, akik a legjobb érettségi és felvételi eredményeket érték el. Az 1920-ban bevezetett, 6 %-os zsidókvóta csak az elsőéves felvételekre vonatkozott, a felsőbb éves zsidó diákok beiratkozását nem tiltotta. Az elsőéves felvételeknél országosan betartották a zsidókvótát. A zsidók aránya az összes évfolyam diákjai között nem azért volt 6 %-nál kicsivel magasabb, mert 8-12%-ban engedtek volna első éven egyetemre zsidókat, hanem azért, mert az állami statisztikák az elsőévesek és a felsőbb évesek adatait együtt tartalmazták. Az összes évfolyamon pedig a zsidók aránya azért volt magasabb a kvóta előírásánál, mert az első évre felvett zsidó diákok mindannyian meg is kezdték tanulmányaikat, a felvett keresztény diákok egy része viszont nem.

Tőkéczki a numerus clausust pusztán oktatási, egyetemi ügynek tekinti. Valójában a numerus clausus az 1938-tól bekövetkező rendezett, államilag szankcionált jogfosztás és szabadrablás előzménye volt, nemhiába hívták a korszakban az 1938-as, ún. „első” zsidótörvényt „újabb numerus claususnak”. A numerus clausus már 1920-ban az állami politika szintjére emelte az antiszemitizmust.

Tőkéczki Horthy javára írja, hogy Hitlernek nem mondott nemet, inkább hagyta, hogy a német csapatok szövetségesként lépjék át a magyar határokat. A következmény közel félmillió magyar állampolgár deportálása volt, amihez Horthy „kormányzóként” a nevét adta. Tőkéczki szerint ha Horthy ezt nem vállalja, és inkább lemond, helyére a németek Szálasit ültették volna. Téved, a németek a nyilasok vezérével sem a megszállás előtt, sem utána nem számoltak. Teljhatalmú megbízottjuk, Edmund Veesenmayer csak két héttel Magyarország megszállása után, április 3-án volt hajlandó először fogadni Szálasit, akit – egyébként teljes joggal – közepes szellemi képességűnek, túlságosan függetlennek, nehezen kezelhetőnek és németellenesnek tartott. A nyilasoknak 1944 előtt nem voltak kapcsolataik Berlinnel.

Tőkéczki azt állítja, hazánk 1944. március 19-én elveszítette szuverenitását. Ez ugyan összhangban van a Jobbik programjából az alaptörvény preambulumába emelt történelmi értelmezéssel, de a valóságnak nem felel meg. Tőkéczki azzal érvel, hogy a megszállás után Hitler mondta meg még azt is, ki legyen a miniszterelnök. Ebben is téved. Veesenmayer először Imrédy Bélát javasolta miniszterelnöknek. Ezt Veesenmayer szerint Horthy a következő felháborodott felkiáltással utasította el: „Azt a zsidót?!” Horthynak – ha korlátozottan is, de – volt mozgástere. Olyannyira volt, hogy Veesenmayer két következő miniszterelnök-jelöltjét, Ruszkay Jenő és Rátz Jenő jobboldali, németbarát politikusokat is el tudta vetni. Veesenmayernek még azt sem sikerült elérnie, hogy legalább Csatay Lajos honvédelmi miniszter helyére Rátz Jenőt nevezze ki Horthy. Aki valószínűleg azért erőltette a németekre saját jelöltjét, Sztójay Döme berlini követet, mert jelezni akarta a szövetségeseknek, hogy egy bábkormány kinevezéséhez adja most a nevét.

Tőkéczki szerint azzal, hogy a kormányzó a helyén maradt, 1944 nyarán valamit még tudott tenni a további deportálások ellen. Kádár esetében azonban Tőkéczki „menthetetlennek” tartja, hogy „nem mondott nemet” Hruscsovnak. Ugyanakkor Kádárról beszélve szót sem ejt róla, mi lett volna akkor, ha nem vállalja el a Hruscsov által ráosztott szerepet: a szovjetek másik jelöltje a könyörtelen, keményvonalas, kommunista Münnich Ferenc volt.

A kormányzó felelősségét 437 000 zsidó haláltáborba deportálásában Tőkéczki azzal szeretné csökkenteni, hogy kijelenti: a magyarországi zsidók deportálását a szovjet és az angolszász légierőnek kellett volna megakadályoznia. Téved ebben is: csak Auschwitzba legalább nyolc különböző vasútvonalon lehetett eljutni. Egy-egy vasúti sínpárt eltalálni a korabeli bombázóknak nagyon nehéz volt, a megrongált síneket órák alatt ki tudták javítani, de még a vasúti csomópontok, hidak, alagutak célzott, tömeges bombázásával is legfeljebb lassítani tudták volna a magyarországi deportálásokat, nem megakadályozni. Tőkéczki sűrű nyilatkozataiban, a témával kapcsolatos cikkeiben soha nem említi a franciaországi vagy romániai holokauszt példáját. A két kollaboráns kormányfő, Philippe Pétain és Ion Antonescu, itt és most terjedelmi okokból nem részletezhető okokból, egy idő múlva szembeszállt a deportálásokkal, egyik országból sem sikerült a németeknek deportálniuk a „hazai” zsidók többségét. Magyarországon kb. 200 000 ember, köztük kb. 20 000 csendőr, több ezer rendőr, hivatalnokok, tanárok, orvosok, vasutasok, bábák stb. buzgólkodtak azon, hogy a zsidókat kirabolják, gettókba, gyűjtőtáborok zárják, majd deportálják. Németországot 1942–1943-tól folyamatosan, keményen bombázták. A haditermelés ennek ellenére nőtt, a frontokra özönlöttek a vasúti szerelvények.

Abban igaza van Tőkéczkinek, hogy a szövetségesek tehettek volna többet a zsidók megmentése érdekében, de a felelősség mégiscsak a németeket és magyarországi kollaboránsaikat terheli. Nehezen egyeztethető össze a „zsidómentő” Horthy alakja a „hazánk 1944. március 19-én elveszítette önállóságát” tétellel. Ha a német megszállás után Horthynak semmi mozgástere nem maradt, akkor hogyan tudta leállítani július 6-án a deportálásokat?

Tőkéczki arról nem szól, hogy Horthy július végén ismét meggondolta magát, és ismét engedélyezte a deportálások folytatását. Az előkészületek a fővárosi zsidók deportálására már javában zajlottak, amikor augusztus 23-án Mihály király vezetésével Bukarestben puccs tört ki, Antonescu marsallt letartóztatták, Románia átállt a szövetségesek oldalára, összeomlott a déli front. A németeknek ekkor már a legfontosabb Balkánon rekedt csapataik kimentése volt, Horthy nyugodtan, másodszor is leállíthatta a deportálásokat.

Egyébként érdemes lett volna azt is megemlíteni, hogy Horthy július 6-án miért is állította le a deportálásokat. Nem azért, amit (szélső)jobboldali publicisták és egyes történészek állítanak, nevezetesen hogy ekkor tudta volna meg az ún. auschwitzi jegyzőkönyvekből, hogy a deportáltakra halál vár. Horthy már 1942 nyarán–őszén tökéletesen tisztában volt a nácik zsidópolitikájának lényegével. 1944 tavaszán–nyarán mégis hosszú hetekig félreállt, „mosta kezeit”, csak nézte, ahogy naponta 2-3, néha 5 vonatszerelvény, egyenként kb. 2500-3000 zsidó vallású magyar állampolgárral a Miskolc–Kassa-vasútvonalon Auschwitz felé robogott. Horthyra bizonyosan hatott Bethlen István volt miniszterelnök, a református püspökök és más magyarországi és külföldi közéleti szereplők (XII. Pius pápától a svéd királyig és Roosevelt elnökig) nyílt és „informális” tiltakozása. A frontokról egyre vészjóslóbb hírek érkeztek, és elterjedt az a rémhír is, hogy ha deportálják Budapestről a zsidókat, akkor a szövetségesek szőnyegbombázni fogják a fővárost. Horthy azt a teljesen alaptalan pletykát is készpénznek vette, hogy Szálasi puccsra készül, ezért rendelte Budapestre a Koszorús Ferenc ezredes vezette 1. páncéloshadosztályt. Koszorús fővárosi bevonulása előtt hosszú órákkal már elparancsolták Budapestről a budapesti zsidók deportálására összevont csendőri erőket. A zsidók deportálásának – időleges – felfüggesztése melléktermék volt csupán: Horthy saját hatalmát védő akciójának eredménye.

A szerzők történészek