Makón voltam múlt pénteken, az Amerikába szakadt Galamb mérnök és Pulitzer szerkesztő szülővárosában. Fájlalom, hogy nem jártam ott sosem azelőtt, mert meghitt és barátságos városka, legalábbis annak láttam: virágosnak, érdekesnek, makoveczesnek, szépnek.

El is vándorol a népe lassan.

Merthogy fogy a makói, egyre fogy, ezt mondták nekem keserűen ott. S mi lesz Makóval, mi lesz, ezt kérdezték tőlem, ha népe így megy el, neki a világnak, mindegy, hová, csak innen el? A belvárosban ezen tűnődve sétálgattam. S láttam, egymástól nem messze van ott szobra Szent István királynak és Fátyol Misinek, a cigányprímásnak. Ez is milyen szép: egymástól nem messze áll a szent király és a nagy cigány, egymáshoz közel, bronzban. Közelükben meg a híres Josephek, a nagy szülöttek, kikre oly büszkék Makón. Mondták is nekem, hogy kissé megbántva érzik magukat, mikor amerikai turisták hitetlenkedve csóválják fejüket e szobrok előtt. Tényleg itt született volna Joseph Galamb és Joseph Pulitzer?! Ezt szokták kérdezni Makón az amerikai turisták, s összeráncolt homlokkal, értetlenkedve néznek körül. Igen, hát itt születtek, my dear friends. Tényleg itt. Miért, nem néztétek ki őket ebből a tájból? Ó, ne! Tudjuk, mi is tudjuk, tán egyikükből se lett volna Joseph, ha hazájukban nemcsak bölcsőjük, de jövőjük lett volna. Itthon Galamb úr vajon mire vitte volna? Ferenc József alatt autót tervezett-e volna? Itthon Pulitzer úr újságot csinált-e volna? Mikszáthot elmegyógyintézeti oknyomozásra rávette volna? Tudjuk, mi is tudjuk... De azért ne hitetlenkedjetek, fejeteket ne csóváljátok, azt azért ne, my dear friends.

Szóval a nagy Josepheket néztem éppen, s a jenki turisták értetlenkedésén füstölögtem, mikor egy csapat óvodásra lettem figyelmes: egy téren jöttek át, jöttek kacarászva, és ősmagyarnak voltak öltöztetve mind. Amin azért kissé meglepődtem. Papírból díszek a fejeken, varkocsok, pántok és fejékek, így ment a sok kicsi makói honfoglaló.

Néztem őket, s tűnődtem rajta, hogy hová mennek vajon? Hol foglalnak hont maguknak majd? Hol lesz maradásuk, ha a Nemzet Pávája a következő tíz kormányt tényleg gúzsba köti? Ha mégis sikerül neki? Ha itt negyven évig pávatánc és tündérmese lesz? Mi lesz veletek, kicsi magyar honfoglalók, ha a Nemzet Pávájának terve sikerül?

Hol foglaltok hont majd?

Németországban? Angliában? Lesz vajon köztetek, kit húsz év múlva németországi öregotthonban szólít magához egy Dame vagy egy Herr, hogy németül köszöntse, s ágyából fölsegítse? Munkába álltok-e majd három műszakban angol nagyüzemben, s mondjátok-e szépen, hogy thank you, thank you very much? Csapoltok-e sört ír kocsmában, árultok-e cigit és elemet, esztek-e Dublinban kínait, s hálásak érte lesztek-e? Vagy lesztek Londonban lenézett kelet-európai takarítók? Diplomás segédmunkások és csomagolók? S lesztek-e érte hálásak, s mondjátok-e majd, hogy thank you, thank you very much? Álltok-e majd Európában utcazenésznek, koldusnak vagy drogdílernek? Vagy elhúztok innen Amerikába? Lesztek-e ott mérnökök, befektetők, vállalkozók, filmrendezők? Vagy lesztek orvosok, informatikusok, költők és zeneszerzők? Lesztek autótervezők, lesztek lapszerkesztők? Lesztek idegenbe szakadt hazánkfiai, lesztek egyszer híresek és gazdagok, lesztek Galambok és Pulitzerek, makói szobrok lesztek-e? A szemünkbe majd belenéztek-e? Mondjátok-e majd, s vajon ejtitek-e szépen, akcentus nélkül, hibátlanul, hogy American, I am an American?