Hogy örüljünk-e annak, hogy az ÚNJP immár nem Sub Bass Monsterrel hirdeti az egészséges életmódot, vagy szomorkodjunk, hogy leírja, hogy egy kanyi hazai peták sincs a program megvalósítására ez még csak nézőpont kérdése. De eközben összeomlanak az eddig is már csak vegetáló hálózatok (ifjúsági referensek, módszertani központok, regionális ifjúsági szolgáltató irodák), a takaréklángon égő folyamatok végképp elhamvadnak (szakmafejlesztési rendszerek, ifjúságsegítő képzés), s szűnnek meg a találkozási pontok (Új Ifjúsági Szemle, Mindengyerek konferencia, Település és Ifjúsága találkozó). Az üzenet egyértelmű: a magyar kormányt, a kétfejű állami ifjúságügyi adminisztrációt nem érdekli, hogy mit csinálnak a fiatalok a családon és iskolán kívül. Nem kíván alternatívát adni a tömeges passzív befogadást kínáló szabadidőt eluraló filozófiának, az autonóm kisközösségi aktivitás neki lényegtelen, a fiatalok délutánjai, hétvégéi, nyarai számára nem fontosak, az identitáskereső kamaszok érdektelenek. Látszik ez a költségvetésből is, amelyik fejenként és évente (!) nem egész egyhamburgernyit szán a mintegy két és fél milliós korosztályra. Kis ország a miénk, talán elég lenne egy ifjúságpolitika. Kétségkívül olyan, amely a „pálinka jó – a marihuána rossz” állatfarm színvonalú megmondásainál egy kicsit összetettebb.

Átnevezni ugyanis már mindent sikerült, papír már elég fogyott: van már módszertani központunk (Zánka újratöltve), programunk (ÚNJP), roadshow-ink és miniszteri biztosaink, épp csak a fiataljaink vannak a sor végén lesajnálva, s alig előttük állnak sorba az ifjúsági szakemberek. Nem visszanyúlni kellene a Kádár-érába: újratöltögetni Zánkát, Cimbora műsort vizionálni, úttörők helyett cserkészeket táboroztatni, hanem reagálni a XXI. század kihívásaira, közösségi hálózatokkal, újraértelmezett szabadidővel, informális tanulással. Bár lehet, hogy ennyi „innováció” nélkül még többen akarnák elhagyni az országot. Aki megy, az vigyen magával még egy embert?

A szerző ifjúsági szakértő