Tizenkét évvel a halála után Chilében megkezdődött Augusto Pinochet tábornok csöndes rehabilitációja. Csak egy dokumentumfilm készült el – miként a magyar köztévében Horthy Miklósról is –, elfogulatlan persze, hogy is ne lenne az. Chile kis ország, amiképpen a miénk is, becsülni próbálja azt a keveset, ami „történelmi személyiségekből” rá maradt. (Remélem, az iróniának ez a foka még elviselhető.) Végtére is Pinochet tizenhét éven át diktátorkodott egy amúgy demokratikus országban, és szó mi szó, körülbelül olyan fokon konszolidálta (amerikai közgazdászok receptje szerint) országa feldúlt gazdaságát – a dúlás bizony a szegény szocialista mártír, a megölt Allende elnök sara volt –, amiképp gróf Bethlen István tette ezt pár évtizeddel korábban egy ugyancsak ellenforradalmi rezsim exponenseként.

A szóban forgó, a betiltását (eredménytelenül) követelő baloldal átkai közepette bemutatott dokumentumfilm ünneplő közönségét zömmel olyan jobboldali politikusok tettek ki, akik szerint „Pinochet nem annyira diktátor, mint inkább az országot a kommunizmustól megmentő hazafi volt”. Talált, süllyedt. Ugyanezt szokás mondani Horthy Miklósról, aki sajnálatos módon épp úgy az antikommunista világhatalmak akaratából ült be a kormányzói székbe, amiképp a chilei tábornok az elnökibe. A különbség annyi, hogy amit Pinochet Allende megpuccsolása után művelt, azt nem nevezték fehérterrornak, holott nagyon is rászolgált volna a névre, mert az általa foganatosított „rendteremtésnek” nagyságrendekkel több halálos áldozata volt, mint Horthyénak. Csakhogy Chilében nem volt vörösterror – Magyarországon meg igen! Ami jelzés azoknak a mai kétkedőknek, történelmet nem ismerőknek, akik úgy gondolják, hogy egy fehérterror szükségképpeni válasz a vörösre. A Pinocheténél jóval kegyetlenebb argentin tábornoki junta például semmilyen „vörös” előzményből nem nőtt ki, az „csak” a keresztény-nemzeti kurzussal szemben álló baloldalt, a liberálisokat, a szakszervezetieket, meg a hozzájuk hasonlókat irtotta tízezerszámra: meggyőződésből, rendszeretetből. Igaz, ezeket a vadállatokat nemigen akarják rehabilitálni, csak mentegetik őket. Ezt is ismerjük.

Jellemzőnek gondolom, hogy mindazok, akik a „rule of law” – a jog uralma – helyett folyamatosan bele vannak szeretve a „law and order” – törvényesség és rend – jelszavába, ahol is a törvényesség csak spanyolfal az imádott „rend” előtt, gondosan ápolgatják magukban Horthy, Franco, Pinochet és sajnos az argentin tábornokok emlékét is. Teszik ezt azért, mert a vallásba, a családkultuszba, a félreértett hazafiságba merevült, a mindenfajta szabadosságtól reszkető, minden liberális gondolattól idegenkedő életformájuk ezt követeli meg. Horthy nincs egyedül: rossz társaságban van.