A kötetben egységes az az álláspont, hogy valahol a 2011-es év tavaszán volt egy stabilizációs vagy konszolidációsnak tekinthető kísérlet, a Széll Kálmán Terv 1.0. Ebben az időszakban az unortodox politikáról azt lehetett hinni, hogy mindjárt befejezik, a miniszterelnök szövegei kezdtek európai szövegekké válni – elvileg uniós vezető ország voltunk –, és ebben az időszakban úgy nézett ki, hogy gazdaságilag is stabilizálódunk: javult az árfolyam, csökkent a kockázati felár. Azt lehetett hinni, hogy a tavasz változást hoz.

Ekkor a nagy szereplőkkel, akikkel az előző évben összeveszett és kemény összeütközésbe került a kormány, elkezdett egyezkedni. Ma már senki sem emlékszik rá, de a bankszövetséggel éppen 2011 júniusában aláírt egy megállapodást a devizahitelesek ügyében. Úgy nézett ki, hogy most akkor itt bekövetkezhet a béke a gazdaságban.

Szeptemberben ez megszakad, megroppan. A kötet gazdasági részében Katona Tamás nagyon tényszerűen leírja, hogy ennek a fő oka a végtörlesztés váratlan, spontán bevezetése és egy drámai összeütközés a bankrendszerrel és a piacokkal. Ettől a pillanattól a piacokon egyértelműen kiderül, hogy ezzel a kormánnyal nincs mit kezdeni. A bizalom megroppant, elveszett a kormány szavahihetősége.

Októberben részben a forint árfolyamának a megcsúszása, részben a kockázati index fölrobbanása lehetetlenné teszi a külső piaci finanszírozást, és egyszer csak ott találja Magyarország magát, hogy vagy finanszírozhatatlanná válik, vagy vissza kell könyörögnie magát a valutaalaphoz. Ez komoly fordulat volt.

Nézzük 2011 másik frontvonalát. Lényegében ma sem igazán pontosan tudható módon és okból 2011. január 1-jével a kormány kirobbantja a médiaháborút, a legrosszabb pillanatban, az EU-elnökség nyitányán. És a médiaháborúval egy időben elindul egy nemzetközi szintű kultúrharc is, amely először csak ügyekben jelenik meg, legyen az Schiff András, akit megütünk, vagy Dohnányi, vagy a filmesek akik a Berlinalén kapnak egyet a fejükre, majd Heller Ágnes és a filozófusok, akiket vád alá veszünk, utána Neelie Kroes éppen úgy megjelenik a bűnösök listáján, mint Francis Fukuyama és Paul Krugman.

A nemzetközi térben ez elképesztő. Az, hogy egy ilyen nemzetközi kultúrharcot kezdett Magyarország, elképesztő volt mindenki számára. És ez a súlyos gazdasági tényekkel egy időben történt. Az, hogy valaki egy nemzetközi hírű zongoristával vitatkozzon a Washington Postban, ez valami olyan képtelenség, amit nem tudunk elképzelni. Tehát a magyar nemzetközi jelenlétnek ez a teljes idiotizmusa, hogy önök megbolondultak, mondja az első nyugati újságíró, művész, tudós, akivel találkozik az ember, ez ezekre a kultúrharcos ügyekre vezethető vissza.

Innen már teljesen mellékes például a Nyirő-ügy, az már nem is a nemzetközi kultúrharc része. Amikor a Széll Kálmán Terv látszólag rendben továbblendítette volna Magyarországot, a nemzetközi kultúrharc miatt képtelen volt stabilizálódni az ország –igaz, a tervet se valósították meg.

Ennek az évnek a legfontosabb eseménysora, amiért a felgyorsuló döntések születnek: a Rendszer létrehozása. Az egész lényege, hogy 2012. január 1-jéig létre akarják hozni a Rendszert, ezért csináltak mindent. Nemcsak lerombolták az 1989–90 óta létező intézményeket, hanem létrehozták és személyre szabták az új, orbáni Rendszert. Ez az egyetlen dolog, amit előre megterveztek, és teljesen össze is hangoltak.

Spontán és összevissza minden döntés a gazdaságról, spontán a kultúrharc, spontán és összevissza az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás, a külpolitika – minden terület. A Rendszer kialakítása viszont összefüggő és végiggondolt. Nem hagytak egyetlen korábbi intézményt se lábon.

Minden helyen elfoglaltak mindent.

A kormány teljesítménye

1. Válságkezelés. Egy kormánynál válságidőben azt kell értékelni, hogyan kezeli a válságot. Tudja-e kezelni a gazdasági nehézségeket és a társadalmi feszültségeket? Teljesen mindegy, hogy szocialista, konzervatív vagy ún. technikai-szakértő kormány, az a kérdés, hogy a válságkezelése működik-e. Válság idején senkitől sem kérdezik meg, hogy az elődje mit csinált.

Mindenkinek van elődje. Tehát azt felvetni, hogy az csinált egy adósságot... kit érdekel? Magának, országának itt van egy adósság. Rendezi vagy nem? Európában ez a kérdés.

Senkit nem érdekelt, hogy Bajnai mit örökölt 2009 tavaszán? Javított vagy rontott? Javított. Zavargások, kilengések vannak az utcán? Nem voltak. Bízhatunk a szavában vagy nem? Bízhatunk. Márpedig a Bajnai-korszakhoz képest mindenben rontott a mostani kormány.

Nem tudja kezelni a válságot. A mutatók romlottak. A társadalmi szenvedélyek nem csillapodtak. A hitelesség eltűnt. A második probléma: hozzájárul-e válságkezelésével a nemzeti kormány az európai válságkezeléshez? Erről nem esik szó a kötetben, pedig ez döntő jelentőségű.

Magyarország kormánya nem hozzájárult, hanem rontotta az európai válságkezelés esélyeit. Kockázati tényező vagy javító-stabilizáló tényező Európában, a világban? Magyarország ma kockázati tényező. Ha bejön egy konferenciaterembe, élő bomba. Akkor nekünk ki kell menni. Föl sem merül, hogy egyeztetne. Ez a kelet-európai országok többségére nem igaz. A lengyelek kifejezetten egyeztető magatartást folytatnak.

A harmadik, ami a válságkezelésnél döntő, ezt részben felveti a kötet, én pedig még élesebben: hitelesek-e a válság kezelői? Nyugat-Európában vagy Amerikában is ezt kérdezik. Elhisszük-e Barack Obamának, hogy ez a politika működik? Elhisszük-e Merkelnek, Hollande-nak?

Az már kiderült, hogy Orbán Viktornak nem hisszük. Bamm! És most nem az az érdekes, hogy a magyar nép kétharmada mit hisz, mi a gazdasághoz, a politikához, az egyszeregyhez értők nem hisszük, és most nem sorolom fel, hogy ki mindenki nem hiszi. Hiszünk-e a pénzügyminiszterének? Jézus Mária! Dehogy! Miért engedték őt be? Neki még kevésbé hiszünk. Maradt egyedül a jegybank elnöke, neki viszont nincs autonómiája. Itt egy ország, ahol nincs hiteles válságkezelő. Ez nagyon nagy probléma.

2. Kormányzás. A „normális” kormányzásnál is az a kérdés, hogy hiteles, teljesítményalapú kormányzást akarok-e csinálni, vagy személyes, lojalitásalapú kormányzást. És világosan kiderült, hogy teljesítményalapú kormányzás itt nincs. Kifejezetten lojalitásalapú kormányzás folyik. Jól írja a kötetben Lakner és Szigetvári: egy omnipotens, mindenható Orbán teszi tönkre a saját kormánya kompetenciáját. Így van. Azáltal, hogy mindenható, lehetetlen kormányozni.

3. Rendszer- és nemzetépítés. Ami itt folyik, az rendszer- és nemzetépítés, de nem államépítés. Az Orbán-kormány most azt utánozza, amit a kilencvenes évek elején Szlovákia próbált, hogy hirtelen felépítsen egy új országot, „megszabadulva” az idegen uralomtól. Másként, de tette Csehország is, és most csinálja éppen Szerbia. Tehát úgy viselkednek, mintha minden elölről kezdődött volna, és nemzetet, illetve nemzeti Rendszert építenek.

Orbán fő célja, hogy minden intézmény a mi nemzeti intézményünk legyen. Ami eddig volt, az idegen, ellenséges, nem a miénk. Most a mi intézményeink, szimbólumaink, nyelvünk, szokásaink jönnek, ez a mi zászlónk, nem az övék, ez a mi himnuszunk, ha nem énekled a székely himnuszt, nem vagy magyar. Ha neked nem jó, hogy Szabó Dezső, Nyirő József, Wass Albert bent van a tanrendben, akkor te kint vagy. Mert a magyar embernek bent van a tanrendjében, nemzetépítők vagyunk.

Ebben az az érdekes ellentmondás, hogy ez nem államépítés. Orbán nem egy nemzetállamot épít furcsa módon, ellenkezőleg, rombolja az államot, az állam éppen most esik darabjaira. Ez a furcsaság, a paradoxon. Putyin orosz nemzetállamot épít, de még milyen keményen.

Az egy valódi állam, valódi titkosszolgálattal, valódi közigazgatással, igazi államosított intézményekkel. A magyar Fidesz-állam egy alkalmatlan állam. Hadsereg, rendőrség, központi és helyi közigazgatás, igazságszolgáltatás teljes káoszban, helyette személyes kézi vezérlés. Ha a központi szereplő a legrövidebb időre kiesik, az intézmények nem működnek.

A mi Fidesz-Rendszerünk igazi büszkesége, teljesítménye, hogy túlélte a két évet. Azelőtt azzal dicsekedett, hogy 18-at fog élni, most azzal, hogy túlélte a 2 évet. Vegyük figyelembe, hogy olyan kormányok buktak meg mellette, amelyek egy időben jöttek be vele. „Na, nézzétek a szlovákokat, már sehol sincsenek. Na, nézzétek, hányadik román kormány jött! A cseheknél, na mi van, eltűntek, mi itt vagyunk. Meg se rezzentünk, mindent túlélünk.”

Ez már a Rendszer dicsekvése: ha két évet túléltünk, mindent túl lehet élni. Én átéltem, amikor a Kádárrendszer is ezzel dicsekedett a nyolcvanas évek végén, ebből aztán bajok lettek. Rossz jel, amikor valaki az élés helyett a túlélését kezdi mondani. Már régen nem a jövőről van szó, hanem arról, hogy túlélek. Ez azt is bizonyítja a saját választóinak, hogy még mindig itt vagyok, és leszek.

Oligarchikus rendszer vagy rendszer oligarchákkal? Szeretnék a korrupciós fejezethez egy lábjegyzetet tenni. Nagyon szépen meg van írva, hogy a korrupcióellenes harcot hogyan használták az ellenfeleikkel szemben, és aztán hogyan válik ez a saját pártjuk hátrányára. Egy komoly, fenyegető intézményrendszer épült ki, amitől nemcsak a politikai ellenfelek félnek, hanem a sajátjaik is, egy általános félelmet sikerült kialakítani.

Erre például a szocik sosem voltak képesek. Gyenge kezdők voltak ahhoz, hogy ilyen adóhivatali, rendőri, ügyészi és bírói fenyegetést tudjanak produkálni. 2012 problémája lesz, ami már ’11-ben is megjelent, csak 2012-ben mondatik ki, hogy vajon ez egy oligarchikus kormányzás-e, ahol a korrupció maga a Rendszer, vagy egy politikai rendszer, amelyben oligarchák vannak.

Ez nagy különbség. Most fogalmam sincs a válaszról, mondanám én erre óvatosan, de ugye hajlunk arra, hogy ez egy oligarchikus rendszerré vált, ahol már nem is korrupciónak nevezzük, amit annak szokás, hanem ez a természetes viselkedésmód.

Növekedési pálya

A gazdasági pályáról nagyon korrekt leírás Katona Tamásé és Csáki Györgyé, én csak két elemet erősítenék meg e téren. Az egyik, hogy a növekedési pálya, amit én ma már nulla növekedésnek nevezek, ez a növekedési pálya most már tartósan előrevetíti, hogy ebben a ciklusban bizonyosan nem lesz komolyan vehető növekedés, és a következő ciklusra is rávetíti, hogy feléltük a növekedési forrásainkat. Én erősebben kiemeltem volna, hogy itt négy forrást sikerült megsemmisíteni. Az egyik a beruházás. Nincs beruházás a Rendszerben, évek óta nincs, és nem is lesz. S ha nem ruháznak be ma, akkor aligha lesz 2014–15-ben növekedés.

Kettő: nincs hitelezés a Rendszerben. Hitelezési sivatagban vagyunk, tőkemenekülés zajlik, ezt sokkal erőteljesebben kimondanám. Ebből harmadikként következik, hogy nincs fogyasztás a Rendszerben. És a negyedik, hogy nincs növekvő foglalkoztatás a gazdaságban. Ez egy nullához közeli növekedési pályát vetít előre, ami fenntarthatatlan az adósság szempontjából.

Ha ez a négy tényező nincs, és most nem beszéltem az oktatás, az egészségügy romlásáról, a K+F hiányáról, akkor sajnos, és most én az Orbán-kormány kapcsán mondom ezt, de itt bárki kerül hatalomra 2014-ben, azzal kell szembesülnie, hogy a legnagyobb bajban van. Tehát most azt látjuk, hogy egy-másfél százalék körülire ment le a növekedési potenciál, ez nagy valószínűséggel ’14-ben még alacsonyabb lesz. És semmiféle forrás nem látszik. Ez egy ország elveszejtése. Itt nem jön segítségre senki Kínából, Oroszországból és az arab világból.

Délkeleti gazdasági-társadalmi modell. Ez a gazdasági modell, amelybe bezuhantunk, Északnyugat-Európa felől bevitt minket Délkelet-Európába. Modellszerűen romlottunk meg az elmúlt évtizedben, ez a nagyobb baj. És most dőlt el, hogy Románia, Ukrajna, Bulgária, Szerbia felé tendálunk, és nem Lengyelország, Csehország, Szlovákia irányába. Ez modellszerű. Már nem arról van szó, hogy Matolcsy György éppen megbolondult-e. Gazdasági és társadalmi viselkedésekről, értékekről és mechanizmusokról van szó.

Nincs leváltó hangulat A politikai részben kimondatik három nagyon fontos tétel, amiért valószínűleg a szerzőket nem fogják a baloldalon nagyon szeretni. Az egyik ilyen állítás, annak ellenére, hogy ilyen mértékű a zuhanása a kormányoldalnak, ha nem is teljesen unikális, de elég drámai: még sincs az országban leváltó hangulat. Ennyi hiba után lehetne, de nincs, mert nincs ellenzéki alternatíva.

Kettő: Nem igaz az, hogy automatikusan visszamegy az inga. Eddig visszament jól-rosszul, de ez most nem látszik. A harmadik mondás szerint három út van az ellenzék előtt. Az egyik lehetőség, hogy minden így marad, akkor Orbán Viktor és pártja győz ’14-ben. A másik, hogy mégis lesz egy ingamozgás, és akkor egyedül győz valaki anélkül, hogy teljesítménye volna. A harmadik, hogy lesz valamilyen demokratikus összefogás, program és teljesítmény. A szerzők láthatólag a harmadik megoldás mellett állnak, de lehet, hogy csak úgy hideg fejjel felvetették.

A kötet szerzőinek érdeme a nyugodt megfogalmazás. Nem dobálózik diktatúrával, fasizmussal stb. Középre tartó. És ez a helyes: középre is kell tartani. Az utolsó megjegyzésem ennek megfelelően ha nem sikerül megnyerni azt a középosztályt, amelyik éppen most veszti el a reményeit, és nem sikerül a középre benyomulni programszerűen és kormányzóképesen az ellenzéki alternatívának, akkor ugyan lehet, hogy meg lehet verni Orbán Viktort – ezen ő dolgozik mindennap.

De vagy nem tud majd rendesen kormányozni, aki utána jön, vagy a kormány már fel sem tud állni a kaotikus viszonyok miatt. Tárgyalóképesnek kell maradni, kormányzati tudást kell mutatni. Szerintem az ilyen anyagok jól készítik elő, hogy ne fordulhasson elő még egyszer, hogy bejön egy szocialista kormányzat, és teljesen üres dossziékat mutogat a dolgozó népnek. Itt van minden tervünk, készen állunk. Majd kinyitják ezeket a dossziékat, és nincs bennük semmi. Ez nem vicc! Itt ha nem lesznek teli a dossziék, akkor sokkal rosszabb jövőnek nézünk elébe, mint bármikor eddig.

MARABU RAJZA