Csak a szegénység nő az országban, a rendszer nem változik. „Akinek sok a pénze, majd megint olcsón vásárolhat, a sok szegény ember meg mehet könyörögni munkáért.” Egy középkorú asszony mondta ezt 2000 végén, miután 17 évi munka után elbocsátották a Tokaj Kereskedőház Rt. tolcsvai palackozójából.

Akkor is az Orbán-kormány volt hatalmon, de már 1997 óta szépen növögetett a többek között Lévai Anikó és Kékessy Dezső tulajdonában álló Szárhegy-dűlő-Sárazsadány-Tokaj-Hegyalja Kft. vagyona. Nyilvánvaló volt, hogy privatizálni akarták a Tokaj Kereskedőházat.

Csakhogy a borászati feldolgozókapacitás legjobb részeit már az Antall-kormány idején eladták külföldieknek. Azokból nőttek ki az azóta annyit dicsőített sikerborászatok – azon az áron, hogy alig foglalkoztatnak embert, és nem törődnek a környékbeli szőlőtermelőkkel.

2000 nyarán minden harmadikat elbocsátották az állami cég megmaradt 300 emberéből. Addigra felkészültek rá, hogy kimazsolázzák a valaha hatalmas cég megmaradt értékeit: a több milliárd forint értékű készletet tartalmazó tolcsvai muzeális pincét, a legnagyobb presztízsű szőlőhegyet, a Szarvas-dűlőt és a tarcali Rákóczi-kastélyt, amelyben a szőlészeti kutatóállomást helyezték el.

A botrány hatására 2000-ben 1,5 milliárd, 2001-ben 2,5 milliárd forint állami pénzt injekcióztak a Tokaj Kereskedőházba. Orbánék megbuktak, jöttek a szocialisták. Három fordulóban próbálták privatizálni a Kereskedőházat – sikertelenül. Egy időben úgy tűnt, Leisztinger Tamás valamelyik cége veszi meg, sőt... A helyi MSZP-sek tiltakoztak a legjobban.

Attól tartottak, hogy a magántulajdonos nem akarja integrálni a kistermelőket, hanem neki is a milliárdos „ékkövek” kellenek, s az egész politikai ódiuma a helyi szocialistákra hull vissza. Az „ékköveket” végül kivonták a privatizációból, kincstári tulajdonba helyezték őket. A maradék Leisztingernek nem kellett, de így is keresett a bolton 90 millió forintot, mivel az ÁPV Rt.-nek ráfizetéssel vissza kellett vásárolnia a Tokaj Kereskedőház részvényeit.

A hegyaljai szőlők régen sem a kistermelőkéi voltak, hanem nagyuraké – okított akkor egyik riportalanyom. Történelmi epizód volt csupán az a néhány évtized, amikor a borvidék, a föld, az erdő hasznából tömegesen részesülhettek átlagemberek.

Ebben az országban Szent István óta a nagybirtok a természetes állapota a tulajdonviszonyoknak, és ha eltekintünk attól a részletkérdéstől, miből él meg a társadalom többsége, ez a legversenyképesebb forma. Akár külföldi befektetők, akár magyar nagyurak a tulajdonosok.

Ez a világ épül most vissza Tiszaigaron, Tiszafüred környékén, ahová az Orbán család vendégeskedni jár az atyai jó barát, Dezső bácsi felújított kastélyába. Egy fideszes ismerősöm a minap némi aggodalommal jegyezte meg: nem érti, Dezső bácsinak miért nem elég az, amije van. Még majd megint megbukunk...

Azt feleltem, hogy én értem. A Dezső bácsiknak soha nem elég.