„A Magyarországra jellemző, civilizációs értelemben vett kulturális homogenitás nagy érték lesz a jövőben, vagyis az a tény, hogy Magyarországon nem fenyeget különböző világértelmezésű embercsoportok közötti összeütközés.” Ezt mondta Orbán Viktor a múlt héten.

„Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben – bár ez is igaz –, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. (…) Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása… megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Ezt mondta Orbán Kötcsén, 2009. szeptember 5-én.

Ez világos beszéd. Kulturális homogenitás alatt Orbán Viktor politikai homogenitást ért. Ez a kettő valóban föltételezi egymást. Kulturális homogenitás ott van, ahol nincs vita emberi és nemzeti létünk, hazánk és világunk alapvető kérdéseiről. Ahol nincs helyük azoknak a műveknek, művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, polgároknak, akik ezekkel a kérdésekkel vívódnak. Hiszen hol vívódás, ott vita, hol vita, ott pluralizmus, vagyis heterogenitás.

A kulturális homogenitás a zárt törzsi társadalmak sajátja. A törzs természetadta univerzum, tagjai egységes hit- és értékvilágban élik le az életüket. Nincs és nem lehet egyéni viszonyulásuk ahhoz, amibe beleszülettek. Minél inkább kibontakozik az ezredévek során az egyén, a művészet, a tudomány, vagyis a kultúra autonómiája, annál kevésbé lehet a kultúra homogenitását fönntartani, hiszen az autonóm személyiségeket és az ő autonóm közösségeiket nem lehet uniformizálni.

A kulturális homogenitást a világvallások uralma még sok, de már nem minden tekintetben fenntartja. A kereszténység és Európa esetében ez már csak a múlt, az iszlám esetében még (egyre kisebb) részben a jelen. De már ez a homogenitás sem az igazi, nem az a nemzeti-törzsi, amiről Orbán beszélt. A pogány magyarok tudták, miért harcolnak, tudták, hogy a keresztény királysággal vége a homogén magyar kultúrának.

István a kor európai kánonja szerint gyengének minősíti majd az egynyelvű, egykultúrájú országot, aztán jól beláncolnak minket az európai kereskedelem és kultúra hálózatába a csuhások, a mohamedán böszörmények, a zsidók és pláne a keresztény latinusok, akik a nyakunkra telepítik a kozmopolita városi kultúrát.

Az autonóm magyar és soknyelvű európai kultúra a keresztény-feudális homogenitás sírján termett. „A reneszánsz idején az anyanyelvű irodalom és kultúra kialakulásával megszűnt a kulturális homogenitás.” Ezt olvashatjuk a sulineten, ezt tanítják az iskolában. Ma még.

A kulturális homogenitás helyreállításával mindenki megpróbálkozott, aki egyeduralkodni kívánt. A felvilágosult és fel nem világosult abszolutisták, a jakobinusok, a bolsevisták, a fasiszták, a nácik, a fajvédők. A germanizáló Habsburgoktól Hitleren át Ceausescuig. Ők rontottak rá a magyar kultúrára is, a keresztény kultúrára is, a nem magyar és nem keresztény kultúrákra is.

Homogének legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés.

Orbán a kulturális hegemóniáról beszél a Századvég konferenciáján