Történelmet írunk, ha kell, ledöntjük a tabukat, félreállítjuk a változás ellenzőit. Nincs az a szappanopera, amelyben évtizedek múltán sem cserélik le a főszereplőt. Tisztelettel a múlt fontos szereplői iránt, egy új generáció kér esélyt, hogy a szakszervezetet megmenthessük a modern világ számára. Máshogy fogunk beszélni és szerveződni. Méltó ellenfelek leszünk.

Mindenki arról beszél, hogy az Orbán-kormányt összefogással kell leváltani. Ám ehhez egy nagyon fontos elem hiányzik. A politikusok szándéka ugyanis kevés az apolitikus, a pártpolitikát (keserű tapasztalatai miatt sokszor joggal) elutasító közvélemény számára.

A stratégák nem számolnak a szakszervezettel. Léteznek közéleti civil mozgalmak, de csak politikai, és nem érdekképviseleti szerveződésként. A szakszervezetek, a munkavállalókat képviselő valódi szereplők nélkül esély sincs a változásra. Ezt a társadalomnak, a véleményformálóknak is fel kell ismerniük, s rádöbbenni arra, hogy micsoda erő rejlik az összefogásban. Egyetlen ágazati szakszervezetnek több aktív tagja lehet, mint a Fidesznek.

Az általam vezetett Vegyipari Dolgozók Szakszervezete is ilyen. Egyetlen konföderáció többször annyi munkavállalót tömörít, mint az összes magyar párt taglétszáma összesen. És ma (még) hat konföderációnk van. Másfelől azonban a szakszervezetek részéről is új típusú magatartásra van szükség. Máshogy kell beszélnünk, és máshogy kell szerveződnünk.Muszáj változni, akár évtizedes tabuk ledöntése, a megújítást akadályozók félreállítása árán is. Sose volt nagyobb szükség erős és hatékony szakszervezetekre.

A mostani kormány legfőbb áldozatait mi képviseljük. Nálunk keresnek védelmet az alacsonyabb jövedelmű munkavállalók, akiket az egykulcsos adó bevezetése, az adójóváírás megszüntetése, az áfaemelés, az új adók szegényítenek. Nekünk kell kiállni a műszakpótlékok drasztikus visszavágásával kisemmizettekért. Mi kérdezzük helyettük, hogy a heti egy hétfő délutánt és egy keddet „dolgozó” politikusok hogy merték eldönteni, hogy kevesebbet érjen a több műszakban, délután és este dolgozók munkája.

A mai Magyarországon a melósok nem látszanak. Ahogy eltűntek a kisgazdák, a liberálisok, úgy a munkavállaló sincs jelen – de még bízik a szakszervezetben. Ha hagyjuk, hogy a kormány megossza az érdekvédelmet, rossz kompromisszumokat kötünk, akkor kedvükre packáznak velünk. Az egészségügy a gazdag oligarcha kényelmét lesi, s közben bezárul a felsőoktatás is a gyerekeink előtt. A közoktatás gépies fegyelmezést kínál az európai szintű oktatás helyett. A jövő szakmunkásait a nagyvállalkozói háttérnek kiszolgáltatott, önállótlan robotinassá alacsonyítják.

Mindez megtörténik a világban mindenhol, ahol a szakszervezet hagyja. Az öntudatos munkavállalók Európájában nem hagyják. Pár napja tértem vissza Brüsszelből, ahol szövetséget hoztunk létre nyolcmilliós tagsággal 22 millió munkavállalóért. Közös európai szövetségbe tömörült három nemzetközi szakszervezet: az Európai Bányaipari, Vegyipari, Energiaipari Szakszervezet (EMCEF), az Európai Fémmunkások Szakszervezete (EMF) és az Európai Textil-, Ruházati Szakszervezet.

Az új szerveződés, az Európai Ipari Szakszervezet (EIWF – industri-ALL) megalakulása olyan példája az összefogásnak, amelyet a VDSZ itthon évek óta szorgalmaz, s a jövőben az eddiginél is határozottabban képviseli ezt az irányt. Az európai szakszervezetek erejét mutatja a francia elnökválasztás is. Míg Sarkozy pökhendin oktatta a szakszervezeteket, „nem bírjátok abbahagyni ezt a régi mesét az osztályharcról!”, addig kihívója, Francois Hollande így reagált: „Elfogadhatatlan, hogy Franciaországban május 1-jén pont a szakszervezetek ellen folytasson valaki háborút.”

És hogy hívják ma Franciaország elnökét? A szakszervezetek a világon mindenhol alkalmazkodnak, modernizálódnak, fontos részei az összefogásoknak. Miért nem megy ez nálunk, mi a baj – velünk?

Valljuk be: a szakszervezet nem tartozik a legnépszerűbb hazai mozgalmak közé. Erős a gyanakvás, hogy azért, mert túl sokat kellett csalódnia a közvéleménynek egyebek mellett a szakszervezeti vezetőkben is a politikával való túlzott összefonódás miatt. Ma némely szakszervezeti mozgalom rögtön politikai erő akar lenni, mintha a sikeresség fokmérője a parlamenti arány, a kormányfő színe (és fonákja) lenne.

Ez óriási tévedés, sőt bizonyos esetekben árulás. Nem tisztességes százezernyi munkavállaló hátán, bizalmukat és erejüket kihasználva a politikai sarzsi felé menetelni. Tessék nyílt sisakos csatákat vívni! Nekünk egy kormányváltás után is a munkavállalókat kell képviselnünk, bárki került hatalomra. Aki politikus akar lenni, az rögvest vegye az irányt a pártok felé! Itt az maradjon, aki a bérből élőkért küzdene.

És utóbbiak közül is inkább csak azok, akik képesek a világgal együtt változni, fejlődni. A szakszervezetek sikertelenségének, gyöngülésének oka, hogy megújulásról beszél úgy, hogy a közönség évtizedek óta nem tapasztal változást. Ugyanaz az arc ugyanazokat a mondatokat ugyanúgy ismétli húsz-huszonöt éve. Még egy szappanoperában is időről időre cserélik a szereplőket. Márpedig az érdekvédelem sokkal fontosabb, mint a Marslakók vagy a Dallas. Sokkal sikeresebbnek is kell lennie.

Mi a teendőnk? Érdekképviselet, érdekképviselet, érdekképviselet! Napi robot a munkavállalókért. Ahogy ők dolgoznak a gyógyszergyárban, a papírgyárban, az alumíniumiparban, a gáziparban, a gumigyárban vagy vegyi üzemben. Nem a politikával kell kokettálnunk. Harcolnunk kell a munkáltatóval a kedvezőbb feltételekért, harcolni a döntéshozókkal a dolgozók érdekeit jobban képviselő szabályokért. Ettől leszünk hitelesek a széles közvélemény számára is.

Komolyan kell venni végre a szakszervezeti demokráciát is; a szűk elitek uralmát elsőként a saját szervezeteinkből száműzzük. A tagság akaratát, a munkavállalók érdekét csak így lehet érvényesíteni. Be kell bizonyítanunk, hogy a szakszervezet értük van. A mai szakszervezeti világnak több olyan vezetője is van, aki húszhuszonöt éve komoly szolgálatot tett az érdekvédelemnek, megteremtve a szocializmus utáni Magyarországon a szakszervezeti működés alapjait.

Fontosnak tartom, hogy ez a múltban felhalmozott tapasztalat ne vesszen el, hanem a ma alakuló, modern szakszervezetet erősítse. De ugyanilyen fontos mérlegelni, hogy 2012-ben milyen vezetőkre van szüksége a mozgalomnak. Tisztelettel a múlt fontos szereplői iránt, esélyt kérek egy új generációnak, hogy a szakszervezetet megmenthessük a modern világ számára, s a ma kihívásaira mai válaszokat adhassunk. Mi nem holnap, nem is jövőre megyünk nyugdíjba, mi még a kisiskolás gyerekeink messzibe tekintő perspektívájával szemléljük a jövőt alakító döntéseket. Mi nem csak túlélni, de győzni akarunk.

A szakszervezettel pedig a munkavállalók is győznek. Ez a dolgunk.

A szerző a VDSZ elnöke