Amíg a baloldali-liberális-zöld ellenzék azon töri a fejét, adott esetben mit tegyen a Fidesz után, mi pislogjunk csak ki a két év múlva nyíló új parlamenti kapu kémlelőlyukán, hadd lássuk, ki dörömböl máris odakinn. Mert mintha túl sokat foglalkoznánk azzal, hogy mi történik majd, ha a demokratikus többség feltűnik az ülésteremben, s elfeledkeznénk arról, hogy esetleg a Jobbik tartja kézben a kapu kopogtatóját.

Ha az új választási rendszerben a demokratikus ellenzék megosztott marad, minden esélye megvan, hogy a szavazók akár egy jobb-szélsőjobb Háznak adnak legitimitást: egy újabb Fidesz-kormánytöbbségnek, erős jobbikos „ellenzékkel”, esetleg egy jobboldali koalíciónak, vagy éppen a Jobbik kormányzati többségének. De nem csak a demokratikus ellenzéken múlik: a Fidesz ugyanis végzetes sebességgel löki a Jobbik karjaiba az országot.

Emlékeztessünk a nácizmusból levont háború utáni tapasztalatra, amely éppen a szélsőségek ellen találta ki az európai jóléti államot, a szociális feszültségek tárgyalásos rendezésére hivatott intézményrendszert, az „újraelosztás” jólétét. Harry Truman amerikai elnök 1947-ben: „A totális rendszerek az ínségből és a nyomorból sarjadnak ki. A szegénység és a széthúzás talaján növekedésnek indulnak, és akkor mutatják meg igazán, mekkorára tudnak nőni, ha egy nép elveszti a jobb élet reményét.” Biztonságban érezhetjük-e magunkat ma? Aligha.

A Fidesz két év alatt szétverte vagy kisajátította a társadalmi párbeszéd intézményhálózatát, miközben gazdasági zuhanórepülésbe vitte az országot. Utoljára az idén tavasszal volt még esélye, hogy arcvesztés nélkül kikeveredjen saját politikai retorikájának csapdájából; hogy az unió kéréseinek megfelelően, szavazóinak is „eladható” módon korrigálja a törvényeket; az IMF-fel megegyezve megnyugtassa a piacokat.

Nem tette. Csodára várva a kormányfő addig játszadozott a halogató törökkártyával, csak hogy ne kelljen Európához igazodnia, amíg eltűnt az unió bizalma, s ami rosszabb, az érdeklődése is. A miniszterelnök viszont saját sikerének tudja be, hogy a „magyarkérdés” háttérbe szorult Brüsszelben. Valójában az új szocialista francia elnök, Francois Hollande színre lépésével az unió figyelme a jövő európai integrációjára, főként az eurózónára összpontosul. Lassan majdnem mindegy is lesz, hogy mi történik a periférián, mint ahogyan az lesz az IMF-hitel sorsa is: a piacok beárazzák elkerülendő szabadságharcosnak Magyarországot.

Magunkra maradunk a nyomorban. Mert Orbán Viktor „sikerétől” beruházás, új munkahely nem lesz. Az ország szociális kettészakadása nemhogy enyhülne, már alig elviselhető. A négymillió nyomorgó lefojtott indulata, meglehet, nem találja meg az utcát a következő két évben, 2014-ben viszont – a Jobbik igézetében – a szavazóurnákban könnyen megtalálhatja magának a szélsőséget. Az lenne a magyar szabadság és demokrácia végórája.