A közvetlen érdekeltek pontosan tudják, hogy miről van szó. Azok az egyéni gazdák, egymással szoros vagy laza vérségi kapcsolatban álló gazdálkodók, bt.-k, kft.-k és részvénytársaságok, akik és amelyek elindultak vagy elindulni készülnek az ország 19 megyéjének száznál is több településén 2355 „birtoktömbre” – vagyis bérleti egységre – meghirdetett pályázaton, okkal és joggal számítanak arra, hogy aki most bérleti joghoz jut, az előbb vagy utóbb örökre megszerzi a földet. Felső korlát nincs,mindenki annyi pályázatot ad be, amennyit csak akar. Az ügyben megszólaló miniszterelnök és a szakminiszter úgy tesz, mintha nem is értené, hogy a miért a felzúdulás, az oligarcházás. Hiszen csak húszéves bérletről van szó, senki sem kap elővásárlási jogot, külföldiek nem pályázhatnak stb. És egyébként is – mondják – a tavaly meghirdetett, de csak most tavasszal megkezdett „állami földhasznosítási program” keretében egyelőre 574 pályázó csak 16 ezer hektár földterülethez jutott, ami jelentéktelen mennyiség ahhoz képest, hogy az állam közel egymillió hektár szántóföld ura. (Ez túlnyomórészt az egykori állami gazdaságok államra visszaszállt öröksége.)

Nem kell ahhoz agrárszakembernek lenni, hogy megértsük, mire számíthatnak azok a kiválasztottak, legyenek akár helyben lakók, akár az ország más pontjáról érkezettek, fiatalok vagy idősek, akikkel a Nemzeti Földalap a következő hetekben és hónapokban húszéves bérleti szerződést fog kötni. Biztos, hogy 2014-től nőni fognak a földárak, amint felszabadul a földpiac, és megjelennek a külföldi vásárlók. Ha így lesz, emelkedni fognak a bérleti díjak is. Érdemes tehát most megkötni a bérletet, azután majd – valamilyen úton-módon – „albérletbe” is ki lehet majd adni a földet, jóval az államnak fizetett ár felett. Az is biztos, hogy még a moratórium lejárta előtt új földtörvény születik, ami – minthogy a Fidesz választásra készül – tele lesz tömve a potenciális új vásárlókra szabott tulajdonszerzési és haszonbérleti korlátokkal. Aki tehát olcsón szeretne földhöz jutni, annak most kell igyekeznie. Ezért most a kapuzárás előtti pánik.

Viszont amint birtokon belülre kerülnek a szerencsés kiválasztottak, el fog indulni a lobbizás azért, hogy a bérlők kapjanak elővásárlási jogot – mert ez így szokás. A másik követelés az lesz, hogy a második Orbán-kormány az új bérlőknek is adja meg azt, amit az első Orbán-kormány a 12 állami gazdaság megvásárlóinak – egy utólagos intézkedéssel, nem sokkal a 2002-es választások előtt – biztosított, az ötvenéves bérleti jogot. Ezt a Nemzeti Földalap 2010-ben kinevezett vezetője már egyszer meg is ígérte. Vagy legyen inkább 75 év, mint amennyire a Ferihegyi repülőteret bérbe adta az állam, vagy 99 év, mert sok országban annyi a bérleti idő. Előbb vagy utóbb eszébe fog jutni valakinek az is, hogy miért csak az egykori tanácsi lakások bérlői, leginkább a fővárosiak kapták meg azt a lehetőséget, hogy bérlakásaikat árkedvezménnyel, részletfizetéssel megvásárolhassák. A 90-es években ilyen módon közel egymillió városi család hatalmas nemzeti ajándékot kapott. Akkor ez jár a termőföldbérlőknek is. Nemcsak érzelmi vagy igazságossági alapon, hanem praktikus megfontolások alapján is. Nem kell, hogy a mostani Fidesz-kormány hozza meg a döntést. Elég a tudat, hogy a következő húsz évben biztos lesz olyan kormány, amely egy adott pillanatban választástaktikai megfontolásból meglépi ezt. Van idő kivárni.

Önmagában az, hogy a kormány nem eladásra hirdeti meg a földet, hanem bérletre, nem keltett volna ekkora közfelháborodást. Ilyen aukciók az elmúlt években is százas nagyságrendben voltak, mégsem lett botrány. Most igen. Az 574 nyertes pályázó mellett ennél akár ezerszer is több, mondjuk, félmillió vidéken élő és/vagy a vidék és a termőföld sorsát érzelmi alapon megközelítő választó gondolja úgy, hogy itt átverés történik. A sok riportban, nyilatkozatban megfogalmazott gyanú szerint nem a helyi kis- és középbirtokosok nyertek, akiknek „nyerni kellett volna”, hanem a máshonnan jött, földműveléssel esetleg soha nem foglalkozó élelmes és jó politikai kapcsolatokkal rendelkező nagyvállalkozók – az újabban elterjedt szitokszóval mondva az oligarchák.

Pedig semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a kormány korrekt módon bonyolítsa a pályázatokat, vagyis az kapja meg a föld bérleti jogát, aki ezért a legtöbbet fizeti. A 90-es években ezt a megoldást alkalmazták az egymást követő kormányok az ún. előprivatizáció során, amikor is a kisebb boltok, üzletek, büfék, benzinkutak stb. bérleti joga került árverezésre. De rendben zajlottak a bérleti pályázatok a 2008 és 2010 közötti időszakban is. A pályázóknak meg kellett felelniük bizonyos minimumfeltételeknek, ám azok közül, akik ennek megfeleltek, az nyert, aki a legmagasabb bérleti díjat ajánlotta.

Szépen hangzó nemes gondolat, hogy a bérleti jog kiosztását konszenzusos alapon, a helyi gazdákkal és családokkal egyeztetve kellett volna vagy kellene lebonyolítani. Nincs is szükség pályázatra, licitre, árversenyre –csak szakértelemre, türelemre és bizalomra. Valószínűleg így képzelte el ezt az országos szintű botrányt kirobbantó Ángyán professzor is. Ez azonban naiv, életidegen elgondolás. Az állam mint tulajdonos nevében eljáró hivatalnokok vagy az ő megbízásukból dolgozó ügyvédi irodák nem tehetik meg azt, hogy részletesen körülírt szabályok helyett ösztöneikre, megérzésükre, adott vagy esetleg nem is létező helyismeretükre alapozva fehérasztalnál egyezkedjenek a helyi társadalom és gazdaság elitjével. Ha az állam elad, bérbe ad vagy vásárol, akkor nincs más mód, mint a privatizációs vagy a közbeszerzési pályázati rendszer lényegében azonos logikára épülő, bürokratikus eljárásrendjének alkalmazása. Olyan nincs, hogy „megbeszéléses alapon” egy hivatalnok előnyben részesítsen egy fiatal agrárvállalkozót egy idősebbel szemben, mondván, hogy ők a magyar falu jövőjének letéteményesei.

Ha viszont úgy történik a versenyeztetés, mint jelen esetben, hogy tudniillik nincs árlicit, és a haszonbérleti díj az egész országban egységesen (!) 1250 forint/aranykorona/év, akkor elkerülhetetlen, hogy a nyertes kiválasztásában a szubjektív szempontok, illetve a következő húsz évre vonatkozó ígéretek minősítése legyen a meghatározó. Ki tud nagyobbat mondani, kit tud szebben hűséget vallani a magyar föld, a magyar falu iránti szeretetéről? Pedig milyen egyszerű lett volna, ha a kormányfő megkérdezi a privatizációs ügyekben nagy tapasztalatokkal rendelkező miniszterét, Martonyi Jánost. A külügyminiszter hajdanán, privatizációs kormánybiztos korában pontosan tudta a jó választ: „A lehető legnagyobb mértékű készpénzfizetés a vevői elkötelezettség legnagyobb garanciája.”

Van még két szempont, ami miatt nagyon sokak számára élet-halál kérdése, hogy mi történik azzal a 34 ezer hektárral, ami most kerül kalapács alá. Egyfelől a földosztás utolsó óráiban vagyunk, hiszen az állami tulajdonú szántóföld „maradék” 99%-a eddig sem állt parlagon. Túlnyomó részének már van gazdája (azaz bérlője) – vagyis nagy mennyiségű föld már nemigen kerül meghirdetésre. Másfelől valószínű, hogy azok a szabályok, amelyek most alakulnak ki az új bérletekre, később az ország valamennyi bérelt állami földjére érvényesek lesznek. Akár még a moratórium lejárta előtt.

Valójában tehát hazugságra, látszatra és rossz kompromisszumokra épülő rendszer bebetonozása zajlik a szemünk előtt. A következő évtizedekben bérletnek fogják hívni, ami közel egyenértékű lesz a termőföld tulajdonlásával. Bonyolult, bürokratikus és drága lesz ez a földbirtokrendszer –de legalább délibábos.

A szerző közgazdász, privatizációs szakértő