Aztán arcon köpték.

Aztán meglökték, és ki akarták ütni a kezéből a kamerát.

Kollégánk a munkáját végezte. Tette a dolgát, amikor a tiltakozó taxisok konvojáról készített felvételeket. És tette a dolgát akkor is, amikor a tüntető menetben hajtókat durván szidalmazó férfiról és nőről akart felvételeket csinálni.

Ordítottak, szidalmazták a kocsiban ülőket. Bátran, keményen.

Bátran, keményen támadtak kolléganőnkre is, már amennyi köze van a bátorsághoz a kamerától, a nyilvánosságtól és a „lebukástól” való félelemnek.

Hozták a lényegüket: támadásba lendültek.

Arctalanságukat, névtelenségüket féltő gyávaságuknál is alávalóbb, hogy nem csupán egy munkáját végző emberre emeltek kezet. Nőre támadtak. Úgy könnyebb. Zsidózni is könnyebb, leköpni is könnyebb. Amikor azonban kiderült, hogy van ott egy másik kamera is, mögötte két férfival, megkushadtak. Ennyi az ilyenek bátorsága. Két beteg ember.

Valóban ennyi volna? Szinte hetente érkeznek hírek munkájukat végző embereket ért inzultusokról: itt megverik a postást, ott leütnek valakit, mert valamit „beszólt”, amott meg csak azért, mert „úgy” nézett, vagy egyszerűen csak az ellenfélnek szurkol, persze ilyenkor azonnal ütni kell. Veszedelmes indulatok ezek.

Elpattan valami, és nincs mentség – rongy emberek tobzódnak meg a náluk is nagyobb rongyok, azok, akik a szájukba adják a rongy mondatokat, azokat, amelyek hallatán épeszű ember nem adhat felmentést.

A Népszabadság szerkesztősége a történtek miatt feljelentést tesz.