Hátsó szándék
Bő fél évet már sikerült kihúznia a kormánynak IMF-hitel felvétele nélkül, ami a maga műfajában elismerésre méltó produkció. A megegyezés szándékát kiválóan palástolva eddig rengeteget tett annak érdekében, hogy biztonsági védőháló nélkül maradjon az ország. Az uniós figyelmeztetések ellenére december 30-án változtatások nélkül átbrusztolta a parlamenten az új jegybanktörvényt, majd látványosan értetlenkedett, amikor emiatt Brüsszel kötelezettségszegési eljárást indított ellene.
A gazdasági-pénzügyi szabadságharcban visszavonulót kellett fújni, engedményeket tenni. Persze ezeket győzelemként próbálta eladni idehaza a kormányzati kommunikáció. Nem sikerült. Nehezen értelmezhető ugyanis sikerként, hogy a kohéziós alap Orbánék nyakassága miatt kockáztatott 150 milliárd forintját sikerült visszaszerezni – egy újabb megszorítócsomag bevezetése árán.
A kabinet jelenleg azon dolgozik, hogy visszaszerezze a piacok, a nemzetközi szervezetek bizalmát, holott azt eleve nem lett volna szabad elveszítenie. Brüsszellel megszületett például az alku, ám a jegybanktörvény kifogásolt elemeinek korrigálására az egynapos törvényhozás alapfeltételeit megteremtő kormány másfél hónapja képtelen. Leszámítva a pénzügyi felügyelet és a nemzeti bank összevonását lehetővé tevő, az alaptörvény átmeneti intézkedéseibe foglalt passzust, amelyet hétfőn helyezett hatályon kívül a parlament. A jegybanki törvénymódosítások zárószavazását azonban a miniszteri esküjét hétfőn letevő Varga Mihály kérésére elhalasztották.
Az új IMF-főtárgyaló ezt azzal indokolta, hogy az Európai Központi Bank csütörtöki állásfoglalásával új helyzetet teremtett. Ez az érv kevéssé hihető, tekintettel arra, hogy az EKB már számos ízben közölte: sérti a jegybanki függetlenséget a funkció nélküli harmadik alelnök kinevezése és a monetáris tanács újabb külsős taggal történő felduzzasztása, amit egybekötnének a hatáskörök átrendezésével. Az összeesküvés-elméletek szintjére lefordítva ez annyit tesz, hogy a két kormánypárti delegálttal immár 6:3-as többséghez jutnak az „újak” a „régiek” ellenében, s ezután ők dönthetik el, kire bízzák a devizatartalék kezelését, súlytalanná téve Simor Andrást. És ha megvan a nemzeti bank kasszakulcsa, már nem is annyira létkérdés az IMF-hitel. Amolyan B tervként is felmerülhet ez a lehetőség.
A gond az, hogy az EKB nem éri be azzal a kormányígérettel, hogy a „régiek” mandátumának márciusi lejártáig nem neveznének ki új embereket. Már csak azért sem, mert a kormány kifejezetten a folyamatosság biztosításával indokolta a bővítési szándékot. Ha így van, könnyen lemondhat róla. Ha ragaszkodik hozzá, azzal egyértelművé teszi (hátsó) szándékát. Az EKB aggályai felett eddig szemet hunyó politikát sürgősen át kell értékelni. Már csak azért is, mert a hitel nyújtója, az IMF – ki tudja, miért – jobban bízik az EKB-ben, mint a magyar kormányban.
