Igen, így törvényszerű. Az egyik oldalon van vezér, van diktátorpéldakép – tehát a másik oldalon is kell. Sajna ugyebár, a baloldalon vezér még nem találtatott, most nagy hirtelen felújítottak maguknak egy példás diktátort. Rendben. Így célszerű, politikailag így hasznos. A pártok való világában ez kell, hát megteszik – mert kell a fizetés, pótlékok, menni kell a szekérnek, ilyen színvonalon szokták meg az életet. De miféle perverz szokás halottakat rugdosni? Gyávaság? Félelem? Valószínűleg mindkettő – jellemhibával megspékelve.

A 100-as évfordulón a baloldal jó része elalélt Kádár emlékétől, és a Nagy Imrébe rúgás sem maradhatott el. „Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, azért” – ez a mondás és a kettős mérce alkalmazása sajnos rá fokozottan igaz. A Párt, úgy látszik, sohasem bocsátja meg, hogy ’56-ban Nagy a nép mellé állt – ellenükben.

A legdrasztikusabb – mert a legintelligensebb-legdurvább – kijelentéseket írta le a Népszabadságban Galló Béla A félős diktátor című tőrdöfése. „Szórakoztató...”, hogy „szinte senki sem képes Minerva baglyának hűvös pillantásával mérlegelni Kádárt” – kezdi Galló, és valóban: neki sem sikerül. „...egyelőre talán nem is lehet” – adja meg magának azonnal a felmentést, ami nem fair play gesztus, ha már másnál szomorúnak találja ugyanezt.

Rögtön védelmébe is veszi a szimpatikus halottat: „Szerette a hatalmat” – persze, hisz politikus volt –, feleli, „Valamiért szerette, nem önmagáért” – megértő, egyben lényeglátó elemzés! Le is esett kissé az állunk, de rögtön itt egy újabb reveláció:

„...többnyire irgalmasan akarta megvalósítani az eszmét...” – kivéve persze, amikor nem ment. Belügyminiszterként Rajk Lászlóval nem ment: ment hát a meszesgödörbe a jó barát! És ’56-ban sem ment, mentek hát sokan a bitófa alá, például Nagy Imre, aki eléggé el nem ítélhető módon nem akarta önként átadni a hatalmat Kádárnak, mikor az a szovjet tankok hátán érkezett vissza kicsiny hazánkba. Finom intellektuelként Galló az 1956. november 4-e hajnali (a közeledő tankok és KGB-egységek fenyegetettségében gyorsan leírt) miniszterelnöki rádióüzenetet, egy idegen agresszor lánctalpai alatt haldokló ország keserves, végső üzenetét az emberiség felé „heroikus lódítás”-ként aposztrofálja: e nemes stílust még szoknunk kell (újra nyíltan kádárista) baloldalunktól.

Majd Galló szipogva kezdi a szegény diktátort sajnálni: „ez a harminchárom év Kádár keresztre feszülésének története” – 33 évnyi diktatórikus hatalomgyakorlást keresztre feszülésnek vizionálni nem kis blaszfémia!

Számomra az igazi bomba ezután következik: „Nem tehetünk úgy, mintha Nagy Imrének politikailag igaza lett volna”, továbbá: „Nagy Imre, Bibó István és a felkelők hősiessége mögött politikai alternatíva” nem létezett.

Ezt olvasván bizony meg kellett kapaszkodnom, még jobbról sem jött ekkora pofon sem a forradalomnak, sem Nagy Imrének, sem a pesti srácoknak!

Szóval: „Ha 1956 novemberében Nagy Imre, Bibó István és a felkelők hősiessége mögött létezik politikai alternatíva, Kádárnak, pestiesen szólva, annyi...”.

Megjegyezni kívánom: mihelyst a több tízezres tankkontigens a Nagy-kormány mögött állt volna, biztos alternatívát képeztek volna ők is – ilyen egyszerű! De ennyire pragmatikusan megítélni a politikai lehetőségeket – ez hatalmas erkölcsi bátorságot sugall! Már-már a lázári eszméhez felér: mindenki annyit ér, amennyije van! Egyébként e világmagyarázó elv alapján az 1848-as forradalom sem érthető. Mi a fityiszt is akartunk mi? Miféle politikai igazsága is lehetett Kossuthnak, Széchenyinek? Éljen Haynau, a biztos kezű hóhér, szegénynek biztosan szintén volt keresztre feszülése...

De úgy látszik, ’56 forradalma mára a baloldalon meghaladottá vált, hiszen a felkelőknek „politikailag nem volt igazuk”, mi a fenének is csinálták azt a felfordulást? Miért nem hagyták elfoglalni újra az országot, tették volna le a fegyvert – mennyi-mennyi bajt akasztottak szegény Kádár nyakába! Hiszen így még torolnia is kellett bőségesen, s Nagy Imrével is mennyi gond adódott! Pedig 1958-ra már nemigen akarózott kivégezni senkinek sem, a kínaiak egyenesen óvták Kádárt, nehogy mártírt csináljon Nagyból. De a „félős diktátor” ismerte a mai vezérelvet: „Öld meg ellenfeledet, ha alkalmad van rá!” – és élt is vele. Galló szerint nyilván így volt helyes, és rögtön árnyalja is érzelmeinket, érezteti, nem volt fair „hajtani a hősi halálra”!!

Elhűlve bár, de még egyszer: Nagynak, Bibónak, s a felkelőknek politikailag nem volt igazuk, és mögöttük nem volt politikai alternatíva! Egész egyszerűen ezt csak így leírja, elmondja, megforgatva kését mélyen a szívünkben.

Látom magam előtt szegény Maléter tetemét, amilyen magas volt, kilógott a gyilkosok által szabott dobozból... Vagy előttem van a lángoló szemű Szilágyi, ahogy szóban nekiront a vérbíróságnak... hamar-hamar meg is ölik. Vagy látom Gimes okos fejét, tekintetét. Nagy Imre lábszárcsontját az exhumációs dobozban. A sok kivégzett gyerekkorút és édesapát – egyszerű embereket, akiknek nem volt igazuk! Akikről ebben a pragmatikus világban kimondatott: nem tehetünk úgy, mintha igazuk lett volna! Szabadságot akartak, meg élni kicsit – de hát: nem volt igazuk. Így aztán meggyilkoltattak, földbe süllyesztettek, elfelejtettek. Az ő igazságuk nem képezett politikai alternatívát – Galló szerint.

Szegény magyarok! Elhitték a politikusoknak: 1956 forradalma közös dicsőségünk! Aztán jön egy kis holdudvaros értelmiségi és kikotyogja: „politikailag nem volt igazuk”, de nekünk hoz néhány szavazatot, fiúk, tudjátok, muszáj – s jön a kádárista összekacsintás. A Kommunista Pártnak és Moszkvának volt igaza ’56-ban – sugallja e mondatokkal az író –, s ezzel össze is dönti az 1989 óta tartó közmegegyezést: nálunk az erkölcsi igazság, még ha legyőzettünk is. De baloldalon ismét Kádár az isten – és most szimbolikusan újra meggyilkolják Nagy Imrét és az összes többi mártírt, a forradalommal egyetemben. S az elfogult író még királydrámát, „kommunista királydrámát” (!!) is vár a szegény Kádárról!

Galló avval végzi: „a társadalom többségének még mindig az ő (Kádár) korszaka a XX. századi Magyarország aranykora”. Igen, a többség – amely megválasztotta, hatalmon tartotta, istenítette Hitlert, korszakát pedig Németország aranykorának tartotta. Mintha a mennyiség garancia lenne, lehetne az igazságra! Az emberek egyszerűen fiatal, szép éveikre emlékeznek, és nem is sejtik, mitől fosztotta meg őket a diktátor. (Gyermekeink már tudják, el is akarnak menni innen.) Igen, sokszor elég a kenyér, a fedél – de életműnek ez mégis kevés. Kevés a gyilkosságok indokául. Ahhoz sokkal többet kellett volna letenni az asztalra. (Egyébként az a kevés is a Moszkva által – az ’56-os forradalom emlékétől való félelem jegyében – engedélyezett „jóindulat” volt.)

Míg Kádár élt, s halála után is – szót sem szóltam, tán szántam is az embert. Most, hogy látnom kell utódainak, követőinek silányságát, kultuszának lealacsonyító éledését, muszáj megkérdeznem: ti is a múltba tartotok, mint ellenfeleitek?

Mindenesetre énelőttem Galló Béla nem áll meg többet – cikke szégyenteljes. A közmondás szerint a seb, mit lőfegyver okozott, begyógyul – a nyelv, a szavak által ejtett sebek azonban sohasem.

Jánosi Katalinnal, Nagy Imre unokájával egyenlőtlen lélektani helyzetben párbajozom. Személyes fájdalma minden „túlzó beszédet” indokol, miközben nekem több mint illendő gombot tűznöm tőröm-tollam hegyére. Sőt személyemmel kapcsolatos dühödt döféseit egyenesen leeresztett fegyverrel fogadom. Nagy Imrét, kifogásolt írásomból is kitűnik ez, mindig tiszteltem s tisztelem, ennyit már csak ezért is – noha igaztalanul – elviselek érte.

Az utókor tisztelete, kedves Katalin, azonban nem írja felül a tényeket. Én csak kimondtam azokat a kényes-tényes kérdéseket, melyeket Ön, s az Önnél talán objektívebb elemzők mindmáig úgy kerülgetnek, mint macska a forró kását. Ezek a hiátusok persze nem csorbíthatják Nagy Imre hősiességét és nem csökkentik Kádár János vele és társaival szembeni erkölcsi vétkeit. Sajnálom, de megértem, hogy cikkemben Ön ezt nem vette észre. Kár.

Üdvözlettel:

Galló Béla