Bauer Tamás: Horthy az Országgyűlésben
A május 21-i plenáris ülésen a Jobbik elnök-frakcióvezetője napirend előtti felszólalásában előadta: „Kulcskérdésnek, kulcsfontosságú problémának tartom, hogy Horthy Miklós történelmi korszakát, történelmi személyiségét hogyan értékeljük, hogy megtörténik-e az ő rehabilitációja, amely nagyon régi adósságunk”.
Leszögezte: „Horthy Miklós véleményünk szerint a huszadik század legnagyobb magyar államférfija volt.” Miért is? „Horthy Miklós néhány év alatt talpra állította ezekből a katasztrófákból [az 1918–19-es forradalmakból] az országot... a nemzeti élet gyarapítására rendezkedett be mind politikai, mind kulturális, mind pedig gazdasági értelemben.” Horthy fő érdemét persze Vona a területi revízióban látja: „Horthy Miklós fizikailag is gyarapította Magyarországot, magyarlakta területeket csatolt vissza a csonka országhoz.”
Mit szól ehhez az Orbán-kormány? A napirend előtti felszólalást akár, mint nem egy esetben, szó nélkül is hagyhatta volna, de nem ezt tette, Rétvári Bence államtitkár válaszolt rá. Csak az ellen volt kifogása, hogy Vona „Orbán–Gyurcsány-korszakként” emlegette az 1990 és 2010 közötti két évtizedet, egyebekben egyetértett Vonával.
„Abban önnel tökéletesen egyetértek, hogy vannak bizonyos alapvető tények, amelyeket Horthy Miklósról valótlanul állítottak negyven évig tankönyvekben, történettudományi munkákban, és ezeket kell nekünk helyre tenni.”
Mit jelent az Orbán-kormány államtitkára számára a „helyretétel”? „Jogi értelemben Horthy Miklóst rehabilitálnunk nem kell, hiszen őt soha semmilyen háborúval kapcsolatos bűncselekmény miatt, zsidósággal szembeni atrocitás miatt el nem ítélték, sőt elismerték azt a tevékenységét, amelyet végzett ő is azokkal a magyarokkal szemben, akiket a második világháborúban zsidó származásuk miatt deportálni akartak.
Emlékirataiban is azt írta, hogy »a Budapesten lévő zsidóságot ez a közbelépésem mentette meg...« Számtalan más tényt is tudunk mondani, Nürnbergben is csak tanúként hallgatták ki... Ezek mind azt mutatják... hogy jogi szempontból rehabilitálásra nincs szükség. ... Önmaga is fellépett a szélsőségek ellen, betiltotta a Nemzeti Akarat Pártját, a Hungarista Pártot... megtagadta a német csapatok átvonulását a lengyel offenzívakor, augusztus 23-án, pontosan azért, hogy lengyel barátainkat megsegítse... lengyelek százezreit mentette meg az ottani bevonuló német és szovjet csapatoktól.
1944-ig megakadályozta, hogy Magyarországon pogromok és atrocitások legyenek a zsidókkal kapcsolatban. Vagy fellépett ’44. július 18-án a deportált zsidó származású magyarok evakuálása érdekében Palesztinába, Svédországba. És még sokáig lehet sorolni azokat a történelmi érdemeket, amelyek Horthy Miklós érdemei.” Íme az Orbán-kormány hivatalos, az Országgyűlésben képviselt Horthy-képe, amelyből kimarad a forradalmakat követő véres megtorlás, kimarad a numerus clausus, kimaradnak a zsidótörvények, kimarad Kárpátalja megszállása, kimarad Jugoszlávia megtámadása néhány héttel az „örökbarátsági szerződés” után, kimarad a németek által 1941-ben nem szorgalmazott háborúba lépés, kimarad a 2. magyar hadsereg tragédiája, kimarad a vidéki zsidóság deportálása.
Vajon hogyan jut el Orbán, akinek húsz éve, az újratemetés napjaiban még nem volt álláspontja Horthyról, „ahogy a mohácsi vészről sincs a Fidesznek álláspontja”, Horthy politikai dicsőítéséhez? Mi készteti erre?
Amikor Gyömrőn együtt voltam a Szabadság tér Horthy térré átnevezése ellen tüntetőkkel, az ismert hírportál fiatal újságírója kérdezte: miért. Válaszoltam, majd visszakérdeztem: szerinte mi indokolhatja, hogy teret nevezzenek el Horthyról? Azt válaszolta, amiről Vona is beszélt: „Viszszaszerezte Erdélyt.”
Az már nem foglalkoztatja, hogy kinek a kezéből szerezte vissza, és hogy mibe került ez Magyarországnak. Orbán államtitkára s maga Orbán nyilván tudja, de – a parlamenti válaszból ítélve – nem tulajdonít neki jelentőséget. Horthy negyedszázados kurzusának az irredentizmus volt a vezérlő eszméje, ebből következett a szövetség a náci Németországgal, ebből – a Romániával és Szlovákiával való versengésből – következett a háborúba lépés, ebből következett a magyar zsidók százezreinek kiszolgáltatása Kamenyec-Podolszkijtól a bevagonírozásig.
Horthy irredentizmusa Vonánál érdem, s Orbántól sem idegen. Így lesz a második világháborús magyar szerepvállalás honvédő harc, mellyel a mai magyar jobboldal – a némettől, osztráktól eltérően – azonosul. Orbán immár évtizedes kurzusának ugyanis „a magyar nemzet határokon átívelő egyesítése” a vezérlő eszméje. Első miniszterelnöksége idején, a kétharmad híján még csak a státustörvénnyel és a Magyar Állandó Értekezlettel köthette közjogilag a magyar államhoz a határon túli magyarokat.
Most, a kétharmad birtokában a kettős állampolgársággal teszi ugyanazt, és ezt támasztja alá a Trianon-törvény, az „egységes magyar nemzet” illúziójának építése, ezt kifejező parlamenti gesztusokkal az iskolai kirándulásoktól a „Kárpát-medencei nemzeti örökség” ápolásáig, tudatosan figyelmen kívül hagyva, hogy a szomszéd országokban élők jogi és politikai értelemben is más állam polgárai.
Ehhez a kurzushoz illeszkedik a Horthy-kultusz elfogadása és támogatása, hiszen ugyanazt képviselte Horthy a két világháború között, Hitler szövetségében, az akkori nemzetközi feltételek által lehetővé tett eszközökkel, amivel Orbán a huszonegyedik században, a most rendelkezésére álló eszközökkel próbálkozik. E kontinuitást fejezi ki a Nyirő-újratemetés is. Azért is teszi persze, hogy mozgósítsa a maga számára a Magyarországon kívül élő magyarok vele egyetértő kisebbségének félmilliónyira remélt szavazattömegét.
Orbánék, Vonáék ma megint nemzeti emléknapot tartanak, s nyilván újra előveszik a 2004-es népszavazást, Gyurcsányt és az SZDSZ-t támadva, azért, hogy a magyar választók nagy többsége nem állt akkor a kettős állampolgárság, a „nemzet újraegyesítése” mellé. Megteszik hát a választók nélkül, s így építik Horthy kultuszát is. Nemcsak azt felejtették el, ahogy huszonkét éve a parlamentben viselkedtek ezen a napon, hanem azt is, amit egykori kollégiumuk névadója írt 1946-ban.
Bibó előbb leszögezte, hogy hol látja a felelősséget azért, hogy a háború utáni rendezés a trianoni határokat állította helyre, hogy nem maradt lehetőség az etnikai szempont érvényesítésére: „Ezek a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19–22. között, Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének a csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével zárultak be végleg.”
Ez az, ami Orbán államtitkárában és magában Orbánban fel sem merül. Idegen tőlük Bibó következtetése is: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. ... nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra.”
(Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia)
