A patikus azt mondja: a szegények már föladták. Az öregek, az egyedülállók mindenképpen. Régebben még háborogtak, kiabáltak, vádaskodtak, megjegyzéseket tettek, szégyenkeztek.

Ma beáll a sorba a nyugdíjas vagy a munka nélkül tengődő beteg, kiszámolom az összeget, de még nem ütöm be a gépbe. 6500 forint, mondom, mennyiből tudja kihozni nekem, kérdezi, s mutatja az ötezresét, én osztok, szorzok, keresek a számítógépben, fiókban, megnézem az olcsóbb generikumokat, s azt felelem: 4500, a hatóanyagok ugyanazok, de azért a gyógyszer mégis más, a doktor úr valószínűleg nem véletlenül rendelte a drágábbat. Nem baj, mondja a nyugdíjas, adja azt, ma inkább vacsorázom.

És a hangjában nincs indulat, nincs vádaskodás, nincs számonkérés, nem kárhoztat senkit, nem akar kormányt váltani, nem emlegeti fel, hogy 46 éven át megállás nélkül dolgozott. Tárgyilagosak a mondatai, szenvtelenek, de még csak nem is szomorúak. Egyetlen dolog hallatszik ki belőlük: a tudomásulvétel. Ő és sorstársai nem mennek el két év múlva fülke-ellenforradalmat csinálni, nem szavaznak, nem bosszankodnak a hírműsorokon, s arcukról eltűnt a mások által odapirított szégyen is.

Régebben még zavartan magyarázkodtak, hogy jaj, nincs most nálam annyi pénz, otthon hagytam a kártyámat, vagy tudja, kedves, adtam egy húszezrest a ballagó unokámnak, úgyhogy jó lesz most nekem az olcsóbb gyógyszer, nem baj az sem, ha van egy kis mellékhatása.

A szegény mára beletörődött a sorsába, elfogadóvá lett. Természetessé, mindennapivá vált a még élhető nyomor. A kiszolgáltatott ember – aki betegsége miatt nem tud vállalni takarítást másnál, nem mer vigyázni pénzért mások gyerekeire – napi élettaktikák szerint létezik.

Telente nem panaszkodik a hidegre, pedig csak 18 fokra meri fölcsavarni a radiátort, nem köt biztosítást a lakására, nem vesz újságot, csak ingyentévéket néz, s csupán néha vacsorázik meleget. Ma már az sem hozza indulatba a patikában, hogy a sorban mögötte állók sóhajtoznak, hogy jól kifogtuk, megint egy öregasszony, akinek külön számolni kell a tablettaárakat. Elfogadják az életüket, tőlük független sorcsapásként. Előre nem néznek, sőt már vissza sem. Megtanulnak tartósan, sőt végérvényesen vegetálni.

A gyerekeikre alig számíthatnak, munkájuk azoknak sem mindig van, az unoka meg sok pénzért tanul az egyetemen, belőle majd talán lesz valami, ha szorgalmas, akkor diplomás mindenképpen, aztán esetleg munkája is akad valamelyik gyorsétteremben, vagy kitántorog valahová, ahol soha nem lesz ugyan otthon – gondolja a nagymama, pedig már ez sem biztos – , de legalább anyagi biztonságban él, s kimarad az itthoni politikai acsarkodásból, a fokozódó gyűlöletből.

Valamelyik nap a beteg egy százas hálapénzt akart adni, mert megspóroltam neki ezerötszázat a generikumokkal, hát, itt tartunk, mondja a patikus, s ő ezen legalább még szomorkodni tud.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS