A trianoni tragédia nem csak azért él velünk, mert Kárpát-medencei magyar családok tízezreinek életét határozza meg a mai napig. Nem csak azért,mert amai napig képtelenek voltunk társadalmilag és egyénileg feldolgozni ezt a traumát. Hanem mert politikai és közéleti gondolkodásunk alapjává vált. Ebből származnak azok a tragikus folyamatok is, amelyek az elmúlt években beindultak.

Ezek a ma trianonjai. Közülük a legundorítóbb egymás magyarságának a megkérdőjelezése. Ez sem újdonság, semmi kreativitás nincs benne: ezt az alpári stílust használói a 1930–40-es évek politikai lomtárából vették elő. Fő haszna az ellenfél mocskolása mellett nem más, mint a két magát jobboldalinak mondó párt között ingadozó szavazók megnyerése. Szimpla politikai haszonszerzés áll annak hátterében, hogy időnként jó és rossz magyarokra, nemzetiekre és nemzetietlenekre osztják a társadalmat.

„A haza nem lehet ellenzékben” – hangzott el a nyitólövése ennek az évek óta tartó borzalomnak. Mi pedig döbbenten hallgatjuk és nézzük, hogyan lesz egyre rosszabb. Pedig annak, aki mások magyarságának tagadásából akar magának szavazókat vadászni, nincs helye a közéletben! És ezt ki is kell mondani. Ahogy azt is, hogy aki kétségbe vonja hazaszeretetemet, bárki másnak magyarságát, vagy aki szerint nem vagyok „eléggé magyar”, azzal nincs miről beszélni.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy milyen a viszonyunk a környező országok magyarságával. A Fidesz alapvető fordulatot ígért e a kérdésben is.Minden szép és jótmegígért. Ahogy ezt tette a hazai választókkal kapcsolatban is. A kormányzás félidejénél kijelenthetjük, hogy az ígéretek többsége csak duma volt.

Orbán Viktornak és forradalmi „élcsapatának” szinte fizikai fájdalmat okoz elfogadni, hogy a környező országok magyar közösségei a legfontosabb ügyeikben maguk akarnak dönteni. Nem akarják, hogy Budapestről Orbán ossza nekik az észt. Nem akarnak olyan Fidesz-gyarmattá válni, amilyet itthon épít az Orbán–Simicska–Nyerges-triumvirátus. Nem akarják, hogy csak a szavazataik és a felnyalható milliárdos üzletek miatt számítsanak.

Azt akarják, hogy a helyi ügyekben a több évtizedes tapasztalattal rendelkező és sokszor kiemelkedő sikereket felmutató helyi magyar pártok képviseljék őket. Azok a szervezetek, amelyek az ő igényeiket, vágyaikat, céljaikat képviselik. Nem valami helyi Fidesz-lerakatként működnek, melynek legfontosabb feladata a nagyfőnök minden parancsának teljesítése, kerüljön az bármibe.

Ezek azok a pártok, amelyek útját állják a magyar közösségek teljes narancsos lerohanásának. Ez persze nem maradhat így: minden kormányzati eszközt is felhasználva elindult a helyi magyar közösségek megosztása, a fideszes média kiépítése, az állami pénzek helyi vazallusoknak való kiosztása, saját dróton rángatott szervezetek megalakítása. A hazai térfélhez hasonlóan itt is előkerült a régi csodafegyver: aki nem akar beállni a sorba, az áruló, nem igaz magyar, gyanús, „idegenlelkű”.

A stílus is hasonló, mint a hazai eseményeknél. Ebből alakulhatnak ki olyan esetek,mint például az, amikor a Fidesz küldötte a legnagyobb határon túli magyar párt tisztújító kongreszszusán megfenyegeti a delegáltakat, hogy baj lesz a budapesti kapcsolatokkal, ha nem az egyik jelöltet választják elnöknek. Még ennél is vérlázítóbb, hogy a kárpátaljai magyarság meghatározó politikai szervezetétől egy hecckampány kíséretében vettek el jelentős összegeket és jogokat. Az elvonás alapjául szolgáló vádakkal kapcsolatban semmilyen bizonyítékot nem mutatott senki mind a mai napig.

Ezekkel a lépésekkel nagyon veszélyes útra tért a Fidesz. A helyi közösségek megosztásának, a feszültségkeltésnek meg lesz az ára: csökkenő parlamenti képviselet, kevesebb önkormányzati pozíció, elbizonytalanodó magyar szavazók, kisebb alkuképesség a többségi nemzet pártjaival.

Ezekre pedig szükség van. Szükség van, mert be kell látnunk, hogy a helyi magyarok életét főleg az adott ország fővárosában hozott döntések alakítják. Nekünk pedig az ottani közösségeket, szervezeteket kell segítenünk, hogy minél erőteljesebben vegyenek részt a többségi nemzetek törvényalkotási folyamataiban, minél inkább érezhessék, hogy Magyarország mellettük van, tiszteli és támogatja őket abban, hogy szülőföldjükön boldogulni tudjanak, gyermekeik számára pedig egy még jobb jövőt tudjanak biztosítani. Ennek támogatása az új hazafiság, és ez az, ami most veszélybe került.

A „bármit megtehetünk” mentalitásból fakadó „bármit mondhatunk is” kormányzati arroganciának az árát fizetikmeg az ottanimagyarok napmint nap. Ők járnakmindig rosszabbul.Nekik kell napmint nap elszenvedniük az ellenségeskedéseket, a rosszalló megjegyzéseket, néhol fizikai atrocitásokat. Ők szenvedik meg ezt, nem azok, akik szolgálati kocsijukba beszállva, elszáguldanak Budapest felé dolguk végeztével...

Trianon megtanította azt is, milyen érzés az, amikor magyarok tömege kénytelen a határokon túl élni. Ez azonban ma is így van: fiatalok ezrei hagyják el évente az országot, mert nem találnak boldogulást hazájukban. Inkább elmennek Írországba egy szállodába mosogatni 12 órás műszakban, mint hogy itt maradjanak a magyar városok és falvak kilátástalanságában.

Mert mit látnak maguk körül? Megszorítás megszorítás hátán. Minden héten új adó, munka pedig nincs. Az egyetemeken kevesebb a hely, de már a megszerzett tudás, diploma sem számít, hiszen a jól fekvő haveroknak repülnek ki a milliárdok. Sok helyen csakis ismerős útján lehet egyáltalán valamilyen munkát kapni. Érthető, hogy sokan nem akarnak itt maradni.

Kénytelenek inkább elhagyni családjukat, szeretteiket, csak hogy boldogulhassanak. Szégyen, hogy ez így van. Szégyen, hogy ez az ország enynyire nem tud jövőt biztosítani. Pedig nagyon hiszek abban, hogy erre képes lenne. A fentiekkel szemben alapvető új szemléletre van szükség. Egy olyan szemléletre, amely senkitől sem akarja elvenni magyarságát, és fellép azok ellen, akik ezt teszik.

Egy olyan szemléletre, amely egyenrangú partnernek tekint minden magyar közösséget, minden segítséget megad nekik. Egy olyan szemléletre, amely igazságos adórendszerrel, az egyetemek kapuinak kinyitásával, a felemelkedést biztosító társadalompolitikával itthon tartja a fiatalokat, mindenkinek esélyt ad a felemelkedésre.

Valahogy úgy, ahogy azt Dsida Jenő fogalmazta meg Tükör előtt című ver sében: „...mindig magunkért, soha mások ellen!”

A szerző az LMP parlamenti képviselője