Miért nem lett Márai a neobarokk írója?
György Péter ezt írja a Neobarokk retró című publicisztikájában: „...nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére –, ő alkalmatlan.” Elemzése szerint Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső és Tormay Cecile kötelező olvasmánnyá tétele, és ezen keresztül beemelésük a Nemzeti alaptantervbe politikai alapon indított támadás (kísérlet?) az irodalmi kánon újraalkotásának, bővítésének tárgykörében.
A szerző gondolatmenete egészéhez alig-alig lehet valamit hozzátenni, ám egy ponton mégis jelentős kiegészítésre szorul. Úgy gondolom, egészen más okokból nem lehetett Máraiból neobarokk írót faragni, mint azt cikkében György Péter állítja. A „túl jó és bonyolult író” megfogalmazás a felhasználhatóság vagy a vele való visszaélés szempontjából nem sokat mond, és semmit nem bizonyít. Tény, hogy az első Orbán-kormány – nem utolsósorban – a Márai használta „polgár” fogalmat építette bele kommunikációjába, ezzel igyekezett néven nevezni és maga mellé állítani a középosztályt. Márai nemcsak írója volt a hazai polgárságnak – Egy polgár vallomásai I–II. címmel jelent meg prózai műveinek egyik legfajsúlyosabb darabja –, hanem kis túlzással teoretikusa is. Társadalomtudományi-szociológiai művet nem írt a témáról, de az életmű több darabja érinti (Napnyugati őrjárat, Kassai őrjárat, Európa elrablása, Röpirat a nemzetnevelés ügyében, a vallomások, a naplók, sőt áttételesen több regénye is) a polgár és a polgárság tematikáját.
Ám ha Márait a neobarokk kultikus figurájának akarták megtenni, akkor vele törököt fogtak. Az életmű politikai célokra való felhasználása művészeti és irodalmi skandalum, de legalább ennyire fontos, hogy e koncepció megalkotói részéről az eljárás teljes tévedés. Ez azért is érthetetlen, mert a magyar irodalmi élet folytonosságából több mint negyven évre kizárt (1948–1990) szerző hazai életműkiadása a kilencvenes évek legelején éppen a Napló 1943–1944 című kötettel indult el. Márai első Naplójában – különösen az 1944-ből származó bejegyzéseiben – kíméletlen kritikát fogalmaz meg a (szintén) neobarokknak nevezett Horthy-rendszerről. A kor társadalmi és szellemi viszonyairól, a kereszténynek nevezett középosztály teljesítményéről és világszemléletéről. Vagyis arról a korról, aminek eszményítéséhez az első Orbán-kormány éppen nekilátott, és próbálta a korabeli magyar középosztályt utólag polgársággá gyúrni, akár a történelmi tények durva meghamisításának árán is. Mert az eredeti elgondolás éppen az volt, hogy folytonosságot teremtsenek a két világháború közötti, polgársággá átmaszkírozott középosztály, annak antikommunista felfogása, valamint a rendszerváltás utáni polgárosodás között. Az utóbbi esetben a feltételezett politikai orientáció a baloldal-ellenesség volt.
Akik a Máraival megtámogatott polgárkoncepciót kieszelték a Fidesz számára, és ezzel a jobboldal ikonjává akarták tenni az írót, nemcsak a politikai stratégia területén mondtak csődöt, de feltűnően műveletlennek is bizonyultak. Könnyen elkerülhették volna azt a csapdahelyzetet, amibe önként belesétáltak, ha olvassák Márait: „Mi volt a »jobboldaliság« értelme, amely Magyarország vesztét okozta? (…) Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit (…)” Az idézet aligha igényel kommentárt. Azt, hogy 2012-ben időszerű, ne írjuk a véletlen számlájára. Márai Naplója hemzseg az ilyen és hasonló tartalmú bejegyzésektől: „Csak azt tudom, hogy ez a középosztály nemcsak gyáva, irigy, hanem mérhetetlenül lusta is.” Másutt: „(…) én az európai humanizmusban hittem (…). Tehát nem az önző, kapzsi, műveletlen magyar középosztályban, hanem a másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékre való.” Az ország egyik végzetének tartja a közhivatalnok bizonyos válfaját, akit „Hungária selyemfiújának” nevez. Horthyról és rendszeréről mint „betéti társaságról” szól, ami csak kihasználta az országot, miközben minden magasabb szellemi igényt elnyomott.
Meglehetősen kilátástalan vállalkozásnak tűnik jobboldali ikonná formálni azt a Márait, aki a jobboldali kurzus kapcsán így fogalmaz: „mindenki sietett félreérthetetlenül a tudtomra adni, hogy ennek az országnak nincs szüksége reám, s magamfajtákra. Ezt így írták le, százszor és százszor, szó szerint.”
A világháborús katasztrófa kapcsán kortársként vetette papírra: „S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel bekövetkezett.”
Nem nehéz belátni, hogy az ilyen és ezekhez hasonló gondolatokat megfogalmazó Márai Sándor nem lehetett az új jobboldali kurzus emblematikus alakja. Nem kétséges, egészen másról van szó, mint arról, hogy „túl jó és bonyolult író” lenne ehhez.
Nem állja meg a helyét az sem, amit György Péter ezek mellett állít, hogy „(…) hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei (…)”. Ezzel szemben a tény: a Jókai és Krúdy életművének terjedelmével mérhető Márai-összes jelentős része az intenzív kiadói munka ellenére még nem jelent meg. Igaz, ezt részben magyarázza a hagyatékból előkerült terjedelmes Napló-szöveg, amelynek közreadása jelenleg a tizedik kötetnél tart. De a teljes életműhöz való hozzáférés nem kizárólag a Naplók miatt hiányos.
Márai maga gondoskodott arról – talán egész írói pályája erre bizonyíték –, hogy ne válhasson kurzusíróvá. Elsősorban politikai tisztánlátása, részrehajlást nem ismerő véleményalkotása és mint az idézetekből is kiviláglik: metszően pontos mondatai miatt.
Azt már alig merem idézni, ami az 1945-ös Naplójában szerepel: „... mert a szocializmusban hiszek, mint egyetlen életformában, amely békét adhat a világnak (...)” Nyilván a fogalom alatt egészen mást értett, mint idehaza akkor szokás volt, de világfelfogás dolgában mégiscsak orientáló kijelentés.
A szerző közíró
