És nem kötötte az orromra a rezsimmel kapcsolatos véleményét. Az egyszemélyi hatalom legsajátabb intézménye, az Istencsászár és alattvalói közé hazudott közvetlen, bensőséges kapcsolat akkor a kisiskolásokra is kiterjedt. Sőt további három évvel korábban az óvó néni megtanította nekünk és énekeltette velünk Rákosi kedvenc, „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdalát. A dal akkor is kedves maradt nekem, amikor megszűntem lelkesedni Rákosiért; ma is többre tartom akármilyen futballmeccsnél.

Most talán a gyerekeket elkerüli ez a műfaj. Bár ki tudja?! Valahol nyilván írják már az iskolákban (és esetleg az óvodákban is) bevezetendő hittan/erkölcstan-órák kötelező alaptantervét, és nem tudhatjuk, mit írnak bele. Azonban egyelőre a Legmagasabb Személyhez fűződő misztikus bensőséges kapcsolat a felnőttekre – a mindenki postaládájába bedobott levél elolvasása után inkább úgy mondanám: a majdnem felnőttekre – van kontemplálva. Mert kicsit bugyuta kérdések vannak a levélben. Arról nem is szólva, hogy egy részüket formálisan – parlamenti szavazással – is eldöntötték már. Más részükről pedig minden újságolvasó tudja, hogyan fogják eldönteni. De – biztos, ami biztos – a levél Föladója a tévében is igyekezett segíteni a polgárokat abban, hogy „helyes” válaszokat adjanak.

Sokan azt vetik föl, hogy drága ez a levelezgetés. Ők a tartalmatlanságából indulnak ki, de az ilyen megfontolás félrevisz. Hiszen a lényeg itt nem a tartalom, hanem a már említett közvetlen, bensőséges kapcsolat érzetének keltése. Emellett látni kell, hogy nincs is szó új költségvetési teherről, hiszen csak az új rezsimben létjogosultságukat vesztő pártok megszűnő állami támogatását csoportosítják át ideillő célra.

Ha viszont mégis a tartalmi problémákon kezdek el gondolkozni, akkor oda jutok, hogy olyan kérdésekre kellene válaszolni, amelyek a levélben nincsenek föltéve. Például a pénzintézetek különadója kapcsán a föltett, inkább viccesen hangzó kérdés az, hogy továbbra is ők fizessenek-e, vagy inkább mi magunk akarunk fizetni. Hát emellett esetleg azt is meg kellett volna kérdezni tőlünk: jónak tartjuk-e azt, hogy a világon messze legmagasabb bankadónknak (és a jómódú polgártársainknak kedvező devizahitel-végtörlesztésnek) köszönhetően Magyarországon kirívóan alacsony a bankszektor jövedelmezősége, emiatt a bankok rohamosan viszik ki a tőkéjüket? Örülünk-e annak, hogy így a bankhitelek állománya, amely a szomszédos országokban növekszik, nálunk ma már kb. egyötödével marad el a 2008-as szinttől, jórészt meghatározva a beruházások katasztrofális csökkenését és előre jelezve a nemzeti jövedelem és a foglalkoztatottság zuhanásának gyorsulását?

Ezek fontos kérdések, de vajon érdemes-e írnom róluk, vagy egyáltalán mit kell, kell-e bármit írnom? Hogy annak idején Rákosinak mit írtam, arra nem emlékszem – a tanító néni diktálta a levelet, és persze elküldéséről szó sem volt. De osztályzatot kaptam a külalakra és a helyesírásra, úgyhogy legalább a tanító néni elolvasta. Ha most engedek a csábításnak, és válaszolok a levélre, a válaszomat el fogja-e bárki olvasni? Hiszen annak várható megállapításához, hogy 80 százalék a „helyes” választ adta, sok olvasgatásra nincs szükség.