Katolikus egyházi iskolába járt, gimnáziumát szülővárosában végezte. Egyházi ösztöndíjat nyert az egyetemi tanulmányaira. A Heidelbergi Egyetemen 1921-ben szerzett doktorátust. Példamutató szorgalommal tanult, az évfolyam legkiválóbb tanulója volt, végbizonyítványa summa cum laude minősítésű.

Író vagy újságíró szeretett volna lenni, de első írásait elutasították. A politikában viszont azonnal érvényesült, mivel páratlan tehetségű beszédírónak és szónoknak bizonyult. Kulcsszerepet játszott az elveszített első világháború után a szétzilált nemzeti öntudat helyreállításában. Életrajzai szerint megértette a kudarcok és a tévedések beismerésének értékét, beszédeit azok is őszintének érezték, akik nem értettek vele egyet.

A második világháború alatt az ő feladata volt a közmorál és a lelkesedés fenntartása. Címoldalas főszerkesztői cikkei a legnagyobb hetilapban milliókban tartották ébren a reményt, hogy van értelme a nélkülözéseknek és a lemondásnak. A harcok végső, katasztrofális hónapjaiban ő irányította a haditermelés megszervezését, és neki köszönhető az is, hogy – miközben az ország emberi és anyagi erőforrásait a maximális háborús mozgósítás érdekében használták fel – mindvégig működött az elektromos és vízszolgáltatás, a szállítási és telefonrendszer, az élelmiszer- és tüzelőanyagellátást biztosító hálózat, az oktatás és a rádió, sőt az újságok is naponta megjelentek.

„Mi a védelem népévé váltunk. Dolgozunk és harcolunk, vándorlunk, elhagyjuk otthonainkat, szenvedünk és tűrünk, és mindezt olyan csendes méltósággal tesszük, amely végül az egész világ csodálatát fogja kiváltani. Európa nagyon is boldog lehet, hogy még mindig van ilyen nép. Ezért ez a nép holnap Európa büszkesége lesz. Ne engedd, hogy megzavarjon az a világméretű lárma, ami most fog elkezdődni. El fog jönni egy nap, amikor minden hazugság összeomlik a saját súlya alatt, és ismét győz az igazság” – hangsúlyozta egy levélben, amelyet mostohafiának írt néhány nappal halála előtt.

Szakmai munkássága alapján a propaganda atyjának nevezik, a reklám- és PR-iparban nemzedékek nőttek fel az írásain. Legfontosabb megállapításait ma is tanítják, alig akad olyan jelentős szakkönyv, amelyben ne utalnának rá, vagy ne idéznének tőle.

A fentiek ellenére teljességgel elképzelhetetlen, hogy Joseph Goebbelsnek ünnepélyes újratemetési szertartást szervezzenek Németországban a Bundestag vagy a Bundesrat közreműködésével, közméltóságok részvételével. Nem azért, mert az egykori propagandaminiszter politikai, írói vagy mozgósítási képességeit ma bárki kétségbe vonná, hanem azért, mert olyan rendszert szolgált élete végéig hűségesen, amellyel a mai Németország még egy kegyeleti aktus erejéig sem vállal közösséget. És ha ezt a közmegegyezést mondjuk a német törvényhozás elnöke – akár magánemberként – bármilyen okból felrúgná, egyidejűleg el is temethetné a jövőre vonatkozó politikai terveit.