Szinte minden értékelésben megjelenik Kádár szerény életvitele, amiben nincs okunk kételkedni. Egy a hatalom csúcsára emelkedett és ott hosszú távon megmaradó embernél ez nagyon pozitív tulajdonság. De fontosabb lenne, hogy ez a magatartás hatott-e legalább a hatalom szűkebb-tágabb köreire. Ez finoman szólva nem volt jellemző. Sőt éppen ezen ellentét nyomán alakulhatott ki az az imázs, ami Kádár mai napig tartó hatásának egyik fontos összetevője.

Az értékelésekben gyakran megjelenő elem a félelem mint motiváció.

Csakhogy míg ez Rainer M. Jánosnál bizonyos határok között elfogadhatónak minősül (Magyar Narancs, 2012. május 24.), addig Aczél Endrénél ez mindent megmagyarázó, a személyes felelősség alól felmentő tényezővé válik (Népszabadság, 2012. május 26.). Természetesen senkitől nem lehet elvárni a hősiességet, a fizikai bántalmazásnak való ellenállást a Horthy- vagy a Rákosi-rendszer börtönében, vagy akár csak az ezzel való fenyegetettséget, mint a Rajk-per vagy az ’56-os szovjet intervenció napjaiban. De az már nem elfogadható, hogy „ez az élmény keretbe foglalta a pályáját. Akkor se ment ki belőle a félelem, amikor már nem volt kitől és miért félni.” Vajon a hatalom csúcsain élve éppen neki nem tűnt fel, hogy a Szovjetunió is változik? Hogy az előd (Hruscsov), majd a potenciális rivális (Selepin) Brezsnyev általi megbuktatása után az érintettek békésen élhettek otthonukban, élvezhették kiemelt nyugdíjukat? És a Hruscsov megbuktatását hozzá hasonlóan fájlaló cseh kollégája (Novotny) is csak akkor került szorult helyzetbe, mikor 3 évvel később az otthoni helyzet annyira romlott, hogy a pártbeli vetélytársak engedélyt kértek Moszkvától a leváltásra (Kun Miklós: A „prágai tavasz” titkos története). Persze nagy változást jelent, mikor már nem a sofőr intézi a beszerzést a kenyértől a színes tévéig, a kórházi kezelésig, amikor már kénytelen megismerni egy kiló liszt árát. De ez nem egy igazi államférfihoz illő mozgatórugó. (Az pedig sajátos logikai bukfenc, hogy az idézett cikk vége felé, a művészi taktikázás bemutatásaként az szerepel, hogy egy idő után már Brezsnyevék érezték úgy, hogy „őt kell lekenyerezniük”. Olajjal, hitellel, az agrárexport fejében kapott devizával…) A kiváló taktikai érzék szinte mindig felbukkanó elem. Ennek meglétét önmagában a 30 éven át tartó, az ismétlődő kihívások ellenére komolyan nem veszélyeztetett vezető szerep is bizonyítja. A kérdés inkább az, hogy a belső hatalmi harcokban megnyilvánuló hibátlan helyzetfelismerő képességét sikerült-e más alkalmakkor is ugyanilyen eredményességgel alkalmaznia. Ez már egyáltalán nem egyértelmű: „Kérdéses időkben szívbaj nélkül kirugdalta önnön reformereit…, de politikusi alkatára jellemző, hogy hat-hét év múltán… ugyanehhez a retorikához visszatért, és az antireformerektől (és Biszkutól, egy potenciális riválistól – G. F.) is megszabadította magát” – írja Aczél. Amikor az 1961-es év gazdasági válságjeleket produkált, lehetővé tette, hogy munkatársai egy része egy reformbizottságot hozzanak létre (miközben megszabadult egy riválisától, Marosántól is), amely sokéves vita után kidolgozta az új gazdasági mechanizmust, de az 1973-as olajválság után szintén munkatársai egy részére hallgatva a következő ötéves tervet ismét az energiaigényes ipari ágazatok – kiemelten a hazai nagyon alacsony fűtőértékű, ámde igen költségesen kitermelhető szénbányászat – fejlesztésére alapozta. Nem volt gazdasági szakember, természetes, hogy időnként még nagy jelentőségű gazdasági kérdésekben is tévedett. De sajnos ennél többről van szó. Mint egy 1984-es KB előtti beszédéből egyértelműen kiolvasható, egyáltalán nem értette meg a legnagyobb gazdasági érdemének betudott új mechanizmus lényegét, csak egy egyszerű, politikai sakkjátszma részeként tekintett rá. Nem csoda, hogy a nagy reményekkel várt reform legfőbb célját, a gazdasági fejlődés felgyorsítását nem érte el, pedig ehhez a külső feltételek – a mérséklődő beleszólás mellett az olajválságig növekvő szovjet energia- és nyersanyagszállítások, a dinamikusan növekvő világgazdaság nyújtotta exportlehetőségek – is adottak voltak. Hasonlóan felemásak más területen elért eredményei is. Látványosan emelkedett az iskolázottsági szint, gyakorlatilag teljes körűvé vált a foglalkoztatottság, viszont gazdaságilag indokolhatatlanul alacsony szinten tartotta a felsőoktatást (Európában csak Albániában volt kevesebb egyetemista, mint nálunk), ami hosszú távon a teljes foglalkoztatottság fenntartását is kizárta. 1975-ben, Helsinkiben, a konferencia „állam- és kormányfői előtt fölhozta a trianoni és a párizsi békék által elszenvedett terület- és emberveszteségeket”, viszont a 60-as években Marosvásárhelyen, az erdélyi magyar kisebbség központjában tartott nyilvános beszédében egyértelművé tette, hogy Magyarországot a határon túli magyar kisebbség sorsa nem érdekli. Míg az előző kijelentésnek semmi következménye nem lett, az utóbbi, teljesen szükségtelenül, hosszú időre megalapozta az érintettekben az egyedül vagyunk keserűségét.

A személyiségjegyek után térjünk át a társadalomra gyakorolt hatásra. Egyértelműen neki tulajdonítható az „aki nincs velünk, az ellenünk van” korábbi elvének a megfordítása. A Nyugattal kötött alku eredményeként lett 1963-ban – csaknem teljes körű – kollektív amnesztia. Lehetővé vált az egyéni boldogulás mindazok számára, akik lemondtak a politikába való beleszólásról. Folyamatosan növelte – amíg tudta – az életszínvonalat. (Az viszont erős csúsztatás, hogy „Kádár meg azon törte a fejét, hogy az 1956-ban bűnbeesetteket miként lehetne integrálni az ő politikai világába”, hiszen csak a hatalom hosszú távú megtartására kötendő alku elfogadtatásáról volt szó.) Mindent összevetve, biztosította az emberek túlnyomó részének a „holnap biztonságát”, ami valóban nagy kincs, nemhiába ez a leggyakrabban felemlegetett érték.

De a nagy értéknek az ára is nagy volt: miután a gazdaságpolitika a taktikai cikcakkok miatt nem lehetett eredményes, egy idő után csak hitelből működhetett. Azaz a holnap biztonságának az ára a holnapután bizonytalansága lett (hiszen a hitelt valamikor valakinek vissza kell fizetnie)! Így viszont az értékelés eredménye kérdésessé válik. Persze még nagy felhalmozott adósság mellett is létezik olyan gazdasági stratégia, ami következetes alkalmazás esetén elindít a felfelé vezető úton, mai bajainkat ezért nem lehet teljes egészében a Kádár-korszak nyakába varrni. A felelősség mégis súlyos: a magánalkuk rendszerében megszűnt a nehéz helyzetbe kerülőkkel a társadalmi szolidaritás, mások gyarapodása viszont azonnal irigységet váltott ki. Az állam feladatává vált a boldogulás biztosítása, de úgy, hogy az ehhez szükséges források előteremtése ne érintsen minket – kialakult a homo kadaricus (Pető Iván, Magyar Narancs, 2012. május 24.). A Kádár-rendszer a hitelekkel a holnaputánt tette bizonytalanná, míg a létrejött – vagy csak megerősítést kapó – mentalitás káros hatása már hetekben mérhető.

A „Magyarország legnagyobb méretű, messze legsikeresebb modernizációja” állítás versenytárs hiányában igaz lehet, de tartalmában a legszegényebb rétegeknek (még a Rákosi-korszakban elkezdődő és a Kádárkorszakban, a 80-as években ismét induló jövedelemdifferenciálódással befejeződő) felemelkedésére redukálódik. Ez ugyan nem elhanyagolható, de három évtizednyi, csaknem korlátlan egyeduralom után csekély eredmény, inkább elszalasztott lehetőségnek nevezhető. Kádár félt, és ez sikeres személyi stratégiának bizonyult; élni hagyott másokat, de olyan módon, ami az egész országot évtizedes leszakadás irányába viszi.

A szerző közgazdász, volt polgármester