Szerette a hatalmat, mondják rá, többnyire egyöntetű rosszallással. Miért, hát nem politikus volt?! Hal a vizet, kutya az ugatást szereti, politikus a hatalmat. Nem azért szerette, hogy harácsolhasson, hogy mások bámulatában feszítsen, vagy büntetlenül csíphessen titkárnők fenekébe. Vala miért szerette, nem önmagáért. Értékvezérelt emberként egész életében csak egyetlenegyszer „pozicionálta” magát – mégpedig véglegesen a baloldalra. Mégsem ideologikus, inkább gyakorlati elme volt, többnyire irgalmasan akarta megvalósítani az eszmét. Többnyire a konkrét, hús-vér embereknek akart jót (ellenfeleinek sokszor persze rosszat), dogmatikus elvtársai ezért néztek rá mindig gyanakodva.

Történelmi megítélésének 1956 novembere a kulcsa. Előtte mindössze lábjegyzet a magyar történelemben. Bármit tett is addig, igazán érdekessé mindez csak azután lett, mikor már Kádárrá változott. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, mondta ’56 novemberében Nagy Imre, de csapataink nem álltak harcban (itt-ott az elszigetelt felkelők), s rajta meg Bibó Istvánon kívül kormányából senki sem volt a helyén. Nagy Imre heroikus lódítását pár percen belül megcáfolta a világtörténelem. Washingtonban pontosan tudták, Moszkva mire készül, és hagyták, Moszkvában pedig pontosan tudták, hogy Washingtonban tudják, és hagyják. Kilencvenháromezer közép-európai négyzetkilométer potomságnak bizonyult a hidegháború szuperhatalmi játszmájában, a jaltai status quót majd csak harminchárom év múlva mondják fel, s akkor sem Magyarország miatt.

Ez a harminchárom év Kádár János keresztre feszülésének története. Ha 1956 novemberében Nagy Imre, Bibó István és a felkelők hősiessége mögött létezik politikai alternatíva, Kádár bármit csinál is ’56 után, a históriában neki, pestiesen szólva, annyi. Akkor latorként jegyzik meg örökre, így azonban nem tehetünk úgy, mintha Nagy Imrének politikailag igaza lett volna. Kommunista hős ő a magyar hősök arcképcsarnokában, Kádár viszont kommunista politikus volt. Szovjet tankok hozták vissza, miközben a kibic Nyugat persze képmutatóan szörnyülködött. Washingtonban még annyit sem mondtak, mint 1849-ben a cinikus brit miniszterelnök, Palmerston, amikor hírét vette a muszka–osztrák szövetségnek: „Végezzetek velük gyorsan!” Ő legalább őszinte volt.

Kádár pedig ott állt, a kétséges erkölcsi alapzatú nyugati és a kétségtelenül őszinte hazai felháborodás kereszttüzében. Ismerős helyzet a magyar történelemben: fittyet hányunk-e a nemzetközileg is szabad kezet élvező túlerőre, s a hősi halálra hajtunk, vagy próbáljuk menteni a menthetőt, ahogy lehet. „Forró, meleg a lángos, le van sz…va Kádár János!” Új politikai karrierjének kezdetén jobbára ilyen volt az ország falfeliratokban is megnyilvánuló hangulata. Indulásakor ez volt a trambulinja, erről kellett elrugaszkodnia. Azt azonban már akkor megértette, hogy az ország többsége se Rákosit nem akarja többé, sem a kapitalizmust vissza. Vékony pallón kellett egyensúlyoznia, először leköpdösve, később megbecsülve, de politikailag csaknem mindvégig világszínvonalon ügyeskedve, amíg bírta.

Centenáriuma alkalmából fejére olvassák most, hogy nélkülözte a hősiességet. Félt, írja Aczél Endre, „Kádár Jánost 1956. december elején a szovjet vezetők megtanították félni.” (Félni és élni hagyni, Népszabadság, május 26., Hétvége, 4. o.) Félni persze Kádár már alighanem jóval előbb, még Horthy és Rákosi idején megtanult, de most, hogy félelméhez váratlanul – mert nem tudhatta, mi vár rá Moszkvában! – első számú hatalmi pozíciót is kapott, lehetővé vált, hogy kipróbálja, milyen lehet kreatív módon félni. Kreativitásának Moszkva szabta meg korlátait, s paradox módon 1956 eltiport nemzeti felkelése adott szárnyakat. Jellemző, hogy a centená riumi írások egyike sem érinti, vajon mit és mennyit valósított meg Kádár az általa (is) kivégeztetett Nagy Imre ideáiból, noha történelmileg ez itt a kulcskérdés. Félelmében legalábbis a hatvanas évek közepétől intelligensen és folyamatosan megvezette a szovjeteket, már ami a magyar viszonyokat illeti. Ha úgy érezte, egyet hátra kell lépnie, ne irritálja őket túlságosan, hátralépett, hogy később aztán, ha mód van rá, kettőt léphessen előre. Titokban,méltatlanmódon, egy köztemető gizgazos, kieső parcellájában temettette el a mártír Nagy Imrét, de sokban – ha mindenben nem is – követte elképzeléseit. Élete végén bizonyára ez az erkölcsi vétek is közrejátszott szellemi megroppanásában. Ekkorra már halmozódó politikai sikertelenségei felerősítették múltja árnyait, amelyektől emberileg – utolsó zavaros beszéde bizonyítja ezt – sosem tudott megszabadulni.

Diktátor volt?Az, felvilágosult diktátor. Aki maga is félt, ijedtében mégis élhető országot alkotott. Drámáját, a magyar kommunista királydrámát még senki sem írta meg, ez ügyben nemcsak Minerva baglya szunnyad, Melpomené kisasszony sem szorgoskodik. Pedig huszonhárom esztendővel rendszerének bukása után a magyar társadalom többségének még mindig az ő korszaka a XX. századi Magyarország aranykora.

Már csak ezért is tévedés, sőt elemzési hiba Orbán Viktort bárkinek bármiben Kádár Jánoshoz hasonlítania.

A szerző közíró