A nemzeti együttműködés tökéletesítésén (éjjel-nappal) áldással fáradozó bölcs és jóságos vezetőink (úgy) tudják, hogy a bűn (genetikailag is) „eredendő”, a bűnös egyszersmind gonosz, adott esetben maga a gonosz, amelyet (liberális) hezitálás nélkül, tüzes késsel kell eltávolítani a nemzet testéből. Nem új gondolat, nem is unortodox, csak erősen antik. Lombroso mester például arcvonások alapján állapította meg a bűnre való (legyőzhetetlen) egyéni hajlamot. A (sötét) középkort ideológiailag uraló pontifex maximusok pedig, egy egész népet bélyegeztek (javíthatatlan) gonosznak, és ebben az sem zavarta őket, hogy vallásuk alapítói és hívői, majd egy évszázadig, kizárólag e nép (leányai és) fiai voltak.

Ezzel szemben, a valóság az, hogy valamennyien bűnösök is és erényesek is vagyunk. Az erőszakos („élet elleni”) bűncselekményektől eltekintve, cselekedeteinket a törvények teszik a bűn, illetve az erény kategóriájába. Szemléletes példa, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének alaptörvénye deklarálja az emberi méltóság tiszteletét, tehát erényes, majd néhány oldallal odébb elfogadja az emberi méltóság tiszteletével összeegyeztethetetlen „tényleges életfogytiglant”, tehát gonosz. És az sem vitatható, hogy ha a nemzeti együttműködés rendszerének gazdasági sikerembereit nem saját jogtákolmányaik, hanem az általános keresztény erkölcs szabályaira épülő törvények alapján ítélnénk meg, alig találnánk „ártatlanokat”.

A valódi erőszakos bűncselekmények (amelyek emberi élet kioltására irányulnak, illetve ahhoz vezethetnek, az elkövető szándéka szerint) megítéléséhez történeti és bioetikai megfontolások is szükségesek. A Ne ölj! parancsolat ugyanis csak a saját népcsoporton belül tiltja (több mint ötezer éve) az élet kioltását, miközben („csöndben” eltűri, vagyis) szorgalmazza más népcsoportok tagjainak elpusztítását, amit háborúnak nevezünk. Az ilyenkor elkövetett gyilkosságok erkölcsi megítélése a monoteista (zsidó, keresztény, mohamedán) és a több istenben hívő antik görög-római időkben egyformán dicsőségnek számított (és számít mind a mai napig!). Dávidot vagy Achillest nem gyilkosként, hanem hősként tartjuk számon. Királyaink közül, I. Istvánt és I. Lászlót nemcsak hősnek, hanem szentnek is tartjuk! Vagyis ugyanaz a(z élet kioltására irányuló) cselekedet egyszer bűn, másszor erény. Természetesen a dolognak van ésszerű (és erkölcsösnek mutatható) magyarázata. A hősök mindig „önvédelemből” ölnek, legtöbbször persze csak feltételezhető az ellenség gyilkos szándéka. Az origó az ősközösségi világ megszűnte és az emberiség elszaporodása miatt kialakult „tulajdon”, amelynek az előállítása nehezebb, mint (erőszakos) megszerzése. Az emberiség története a javak (erőszakos) megszerzésének története, a szüntelen háborúk és harcok története. A hím egyedek biológiai adottságai, a tesztoszteronhatás (nagyobb tömegű izomzat, agresszivitás) tette a férfit a „történelem urává”, valójában (Bitó László után, szabadon) „a több ezer éves tesztoszteroncirkusz” gladiátorává. Az erőszakos (élet elleni) bűncselekmények túlnyomó többsége a gladiátor test és lélek folyománya, betegségre emlékeztető állapot. A tesztoszteronhatás élettani evidencia, aki kételkedik, gondoljon a doppingra, vagy a „gyúrásra”, ami nem mellesleg igen gyakori szenvedély, bűnözői körökben – és szinte hihetetlen –, de ennek folytatására a börtönökben hivatalosan teremtik meg a feltételeket.

Természetesen nincs szó arról, hogy a bűnt ne kövesse büntetés. Azonban nem szabad, hogy a cél a bűnhődés (a kínzás és a megalázás) legyen! E cikk terjedelme nem teszi lehetővé a büntetés és a büntetés-végrehajtás kívánatos módszereinek részletezését, összegezve azonban le kell szögeznünk, hogy a bűnös megtérése (a társadalomba való visszaintegrálhatósága) csak akkor lehet sikeres, ha a büntetés célja a bűnbánat elérése lesz. Ez, a nem erőszakos bűnesetekben reparációra és a bűnismétlés elkerülésére irányuló megoldás lehet, míg az erőszakos cselekmények elsősorban komplex biológiai (orvosi) úton kezelhetők és talán meg is előzhetők. A börtön, mint büntetés semmire se alkalmas, mi több, a (néhány hónapnál hosszabb) fogva tartás embertelen. És ez sem újdonság, Deák Ferenc – igaz, „tömlöcről” szólva – másfél száz éve már tudta. Bizony, a mellényt újra kéne gombolni!

A szerző orvos