Csendben túl vagyunk hát Kádár János születésnapi centenáriumán. Ez egyáltalán nem volna baj, ha a csend tudatosan a történészekre hagyott politikusi szótlanság volna, és nem a menekülő tanácstalanság, rosszabb esetben a taktikázás némasága. Ha a csend csak annak elismerése volna, hogy a történelemben még a forradalmak sem képesek teljesen megszakítani a folyamatosságot, nemhogy a békés rendszerváltozások. Ha nem értékítéletet, hanem a hófehér lap nyitásának lehetetlenségét látjuk a felmérésben: a Fideszre szavazó polgárok 43 százaléka, az MSZP-re szavazók négyötöde még ma is pozitívan viszonyul az előző érához.

A sajtó nagy terjedelemben elemzett, de a politika főárama szótlan maradt az évfordulón, eltekintve Szanyi Tibor egészen egyszerű Facebook-bejegyzésétől („Egy politikus mértéke az, hogy a ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ; Kádár János esetében az én válaszom: igen”), és a Demokratikus Koalíció komolyan nem vehető közleményétől („Nézzünk szembe a Kádár-rendszerrel!”). Ami abból a nehezen megvalósítható gondolatból következik, amit Gyurcsány Ferenc korábban fejtett ki: Kádárral szemben ő Nagy Imrét választja. Ám nincs vagy-vagy. A két életút csak teljes egészében értelmezhető, ugyanannak a rendszernek részeként, netán végleteiként.

A Fiumei úti temetőben „hordozható” Kádár-mellszobrot avattak, ahol is Moldova György „proletárszentté” kente fel a volt első titkárt. A megállapítás még ahhoz is szűk, hogy egyetlen ernyő alá vonja a két teljesen különböző okból ott tisztelegni megjelent Biszku Bélát és Berecz Jánost. Főként ha mellé tesszük Thürmer Gyula jóslatát, „közeledik a szocialista forradalom órája”, amivel kapcsolatban azért erős kételyeink vannak.

Az MSZP a kérdés elől elslisszant. Azonban a szocialisták nem kerülhetik meg, hogy szellemi gyökereiket előbb-utóbb ne a Rákosi–Nagy–Kádár Bermuda-háromszögben, ne a „létező szocializmus” egy-egy szeletében, hanem nyíltan a szociáldemokrácia hagyományainak egészében keressék. Ez sem lesz könnyű, de semmi ahhoz a paradoxonhoz mérve, amivel a Fidesz szembesül. Az „ősbűnt” maga Orbán Viktor követte el, amikor 1989. június 16-án mára alaposan túlmitizált „rendszerváltó” beszédét a Hősök terén elmondta. Ott ugyan nem az internacionalista, hanem a nemzeti kommunista Nagy Imrét temették újra, az „emberarcú szocializmus” korai hívőjét, de semmiképp nem az 1989 utáni polgári-liberális kapitalizmusrestauráció előfutárát. Az pedig képtelenség, hogy a baloldalt a kommunizmus törvénybe foglalt örököseként ki akarják törölni a politikai palettáról, miközben – már csak kényszerből, közben Horthyra kacsintva –1956 örökösének (is) tartják magukat.

Így múlt hát el csendben a Magyarországot a XX. század egyharmadán át uraló politikus centenáriuma. Még korai a történelem tükrébe nézni.