Mindjárt éjfél, szedelőzködöm hát, szatyrot veszek és bátorságot, indulok bevásárolni. Bejárt útvonalon megyek, hol váratlan eseménytől nem kell tartani, főleg nem emberektől, kiket bizonyos napokon jobb elkerülni. Nem átallanak szembejönni, és a szemükkel, mint a villanó pengével, világítani. Ez a legkevesebb, amit róluk mondhatok. Micsoda világ. De vásárolni csak kell.

S nem könnyű feladat ám egy kipróbált és veszélytelen útvonalra szert tenni a legközelebbi éjjel-nappali boltig, megvárni, míg besötétedik, és az utcán már kevesebben járnak. Hosszú hónapok kemény kísérletező munkája van ebben a biztonságos útvonalban megannyi elosonással, kifundálással és kudarccal, félúton való visszafordulással, elkerüléssel és megállással. S a reménnyel persze, hogy a világ nagy befektetői a fóbiapláza ötletére is lecsapnak egyszer, és felhúznak végre egy olyan szupermarketet, ahol nem szól a zene, nem vibrál a padló, a plafon nem indul meg lassú ereszkedéssel, hogy kiszorítsa belőled a szuszt, nem adnak ki hangot a vásárlók, nem kopog a cipőjük, a pénztárnál nem lihegnek bacilust a nyakadba, nem fenyeget halálos öleléssel a szűk lopásgátló kapu, amelynek két rettenetes oszlopa közt akkor is át kell menni, ha nem akarsz. Ahol nem méreget szúrósan a biztonsági őr, ki a posztján nyilván csak azért strázsál, hogy téged a megfelelő pillanatban egyetlen lövéssel leterítsen. De míg a fóbiások paradicsoma megszületik, marad a csöndes és eldugott fóbiakisbolt. Lehetőleg éjfél felé, csakis egyedül, és feltétlenül puha talpú, nem kopogó cipőben. De persze a kipróbált kerülő úton, ami negyedórával hosszabb ugyan, de a rövidebb szakaszon van vagy három droszt, ahol mindig áll egy-két taxis, és nem átall nézni azzal a villogó tőrpengeszemével. Na, ezt nem. Nem akarom, hogy taxisok nézzenek, ahogy a lábam emelem. Amikor a kisbolt ajtaját megpillantom, persze rögtön szívdobogást kapok, bizonyos napokon ugyanis nem szeretek idegen ajtókat nyitogatni. De a túlélés érdekében olykor kompromisszumot kell kötni. Egy idegen ajtó kilincsét meg kell fogni. Micsoda világ. De vásárolni csak kell. Fogom hát a kilincset, belépek, és abban a pillanatban felordít odabent egy nő:

– Ember! Neked fogalmad sincs, hogy mi az igazi szerelem!

Dermedten megállok.

Erre azért nem számítottam. Arra igen, hogy útközben elgáncsol egy taxis, aztán rám ugrik, és megfojt egy ereszcsatorna, de erre nem. Hogy meglátom a pultnál Gyurit, a környék hajléktalanját. Ahogy áll ott lehorgasztott fejjel, a koszos pulóverében, szakadt nadrágban, cipő nélkül. A kezében kétliteres pillebor. Riadtan pislogok befelé, de észre se vesznek.

– Ne ordíts már, na – motyogja a nőnek Gyuri, de az asszony felharsan megint:

– Nemhogy keresnél egy magadnak valót! Te ganaj.

Puff, ez fájt. Ez a ganaj.

De Gyurinak nem, neki alkalmasint nem fájt. Mert felemeli a boros pillepalackot, és az asszonynak kedvesen odanyújtja:

– Igyál már egyet, na. Mondom, hogy neked hoztam.

Hoppá, sőt hoppszi! Hát így állunk! Így szeret hát egy hajléktalan, mikor nem látja senki... Óvatosan farolok ki a boltból rögtön. Amilyen halkan csak lehet, becsukom az ajtót, és már lépnék el oldalt, mikor mögöttem két másik vásárlóba botlok. Értetlenkedve nézik, hogy miért nem mentem beljebb.

– Zárva van – suttogom, mire zavartan összenéznek.

– De hát ez egy éjjel-nappali! – mondja egyikük, mire bólintok:

– Hát éppen azért. Ideje volt egy kis szünetet tartani végre.