Az új földrészek felfedezésével kezdődő újkori gyarmatosítás kora rég letűnt: a gyarmatok vagy kivívták függetlenségüket, vagy a gyarmatosítók adták fel egyre terhesebb, nehezebben fenntartható és megvédhető territóriumaikat. Egyes nemzeteknek azért még fájhat a foguk pár ezer négyzetkilométer természeti kincsekben, olajban gazdag területre, főleg ott, ahol nem kell tartani a lakosság függetlenségigényétől. Például a Maldív-szigetek körüli, tenger alatti olajmezőkért még mindig lehetnek diplomáciai vagy akár katonai összetűzések is.

Normális ember azonban aligha hitetheti el magával, hogy bármilyen külső hatalom éppen nyersanyagokban szegény hazánkat akarná gyarmatosítani, hacsak nem tartjuk gyarmatosításnak az olcsóbb munkaerőért idetelepült autógyárakat, amelyeket kormányaink adókedvezményekkel csábítottak be az országba. Miért vezették hát fel a januári békemenetet tízméteres transzparenssel, amely magyarul és angolul hirdette: Nem leszünk gyarmat. Sima kijelentő tőmondatban. Talán van valami rejtett kincsünk, amelyre az egész világ vágyik? A kormány gyarmatosításellenes retorikája a Nyugat ellen irányult, zászlajára pedig a keleti nyitást tűzte. Lehetséges, hogy ez nem véletlen egybeesés, hanem stratégia? Csakhogy bármely, tőlünk keletre eső hatalomnak csak akkor érdeke hazánkba befektetni, ha olyan előnyökhöz jut, amelyeket már gyarmatosításnak tarthatunk. Tehát a mai Nyugat elleni retorikának az lehet az értelme, hogy a kormány papagájkommandója zenghesse: „A nyugati gyarmatosítás, amelytől szabadságharcunkkal megvédtük az országot, sokkal rosszabb lett volna, mint azok a feltételek, amelyek mellett egy keleti hatalomnak játszhattuk át az ország felét”.

Viszont Keletről sem jelentkeztek gyarmatosítók. Akkor hát mi értelme lehetett akkora demonstrációt szervezni a gyarmatosítás ellen, mint a békemenet volt? A válasz nyilván nem a transzparens semmitmondó szavaiban rejlik, hanem azok elvárásaiban, törekvéseiben, akik a transzparenst vitték a menet élén: a (szélső)jobboldal prominens oligarchái. És nemcsak Orbán dicsőített milliárdosaira gondolok – néhányuk szintén ott menetelt a transzparens mögött –, hanem a szó eredeti értelmében a hatalmasok szűk körére, beleértve például a (szélső)jobb médiabirodalom moguljait is.

Miért félnének az ilyen nagy hatalommal rendelkező emberek a gyarmatosítástól? Hiszen a gyarmatosítást mindig a szegények, a hatalmon kívül állók szenvedték meg leginkább, nem pedig például az indiai maharadzsák. És miért finanszírozták a kétségtelenül nagyon költséges békemenetet a gyarmatosítás elleni kiállás nevében? (Mert állítólag nem a kormány állta a cechet.) Ilyen nagy árat csak a figyelemelterelés ér meg. Mert ha belegondolunk, nyilvánvalóvá válik: a külsőnél sokkal nagyobb a belső gyarmatosítás veszélye, miközben a potenciális gyarmatosító oligarchák színe-java ott menetelt az első sorokban.

Orbán Viktor is kétségtelenül jól tudja mindezt, különben miért tiltakozott volna olyan vehemensen: „Oligarchák a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nincsenek és nem is lesznek!”

– Karácsony Gergely jól megfogalmazott ez irányú kérdésére válaszolva. Aztán saját definíciót adott arról, hogy kit tart oligarchának: „...a mi fölfogásunk szerint oligarcha az a milliárdos, aki politikai, közvetlen politikai hatalmat is akar szerezni a gazdasági súlya mellé”. E definíció szerint aligha lehetnek oligarchák a NER-ben, hiszen a mi világunkban – de ez már az ógörögöknél is jórészt így volt – az oligarcha nem törekszik közvetlen politikai hatalomra, hanem marionettbábukként tartja kézben a politikusokat. Közülük a legnagyobb hatalmat gyakorlók többnyire meg sem jelennek a nagyközönség előtt.

Rosszul mondtam: a marionettbábut nem kézben tartják, hanem madzagon rángatják: a bábu természetesen nincs ennek tudatában, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem lenne. Az „oligo-” keveset jelent, hazánkban ellenben túl sokan vannak az ilyen hatalombitorlók ahhoz, hogy mindegyiknek meglegyen a maga befolyásos bábuja, amit a Fideszben már csak azért is nehéz elérni, mert a közhiedelem szerint ott csak egy befolyásos ember van. Persze mi nem látjuk, hogy kinek vagy kiknek az ujjairól lóg egy-egy bábu, de ha nagy összevisszaságot, ide-oda rángatottságot látunk – például a Nabucco és a Déli áramlat között –, jogosan feltételezhetjük, hogy nem egy kéz tartja a főszereplő bábu zsinórjait. Vannak, akik a növekvő latifundiumok miatt aggódnak, de lehet, hogy az is csak olyan figyelemelterelés, mint a tiltakozás a gyarmatosítás ellen. A belső gyarmatosításnak csak apró része a nagy földbirtokok vagy a jövőben olcsón megvehető bérlemények megszerzése. Az oligarcha latifundiumépítése talán csak a Horthy-korszak iránti nosztalgia egy megnyilvánulása, amikor is az igazi vagyon már az iparból származott, de a „gyáros” megnevezés pejoratív volt, szemben a társadalmi státuszt nyújtó „földbirtokos” megnevezéssel. Ma már egyiknek sincs ilyen varázsa. Semmi más, csak a vagyon nyújt státuszt és hatalmat bizonyos körökben, és „a pénznek nincs szaga” alapon egyáltalán nem számít, miből eredt. A kulcsszó a diverzifikálás: a több lábon állás biztonságot nyújt, és rejti az első milliárdnak a többinél is kétesebb eredetét.

Sokan állítják, hogy demokratikus intézményeink fokozatos leépítése ellenére még nem élünk diktatúrában: valójában olyan oligarchikus berendezkedés felé haladunk, amelyben a lakosság nagy többsége nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is egyre kiszolgáltatottabb.

Az oligarchiának, a kevesek uralmának létrehozatalát, vagyis a belső gyarmatosítást akarja elrejteni előlünk Orbán Viktor a feltételezett nyugati gyarmatosítás ellen meghirdetett, hangzatos szabadságharccal, miközben a belföldi gyarmatosítók malmára hajtja a vizet. A még nem külföldi kézben levő ipar pár oligarcha, a legjobb termőföldek pedig egy pár új patríciuscsalád kezébe kerülnek. Ezt a gazdasági-politikai modellt Orbán Viktor nyíltan vállalta a már idézett válaszában Karácsony Gergely interpellációjára, amikor kijelentette: „Igen, nagytőkésekre, sikeres, sok milliárddal rendelkező vállalkozókra van szükségünk (...), amikor [ön] a magyar tőke ellen beszél, labancpolitikát folytat, amit én elutasítok”.

Abban igaza van a miniszterelnöknek, hogy hazai tőkére szükségünk van, de abban nem, hogy ennek pár kiváltságos ember kezében kellene lennie. Itt voltak például a magánnyugdíjpénztárak, amelyek több mint hárommillió ember 2700 milliárd forintját fektették be a magyar gazdaságba, mielőtt az állam elvette és jórészt elherdálta ezt a hatalmas tőkét. Vagyis milliók voltak közvetve részvényesek magyar vállalkozásokban, fektettek be az államháztartásba. Ha a milliók jobban volnának fizetve, megtakarításaikkal éppolyan jól biztosíthatnának tőkét a gazdaság fejlesztésére mindenki javára, mint ahogy az oligarchák teszik saját zsebükből saját zsebükbe.

Láthatjuk tehát, hogy Orbán Viktor a belföldi gyarmatosítók, a mindent bekebelező oligarchák érdekeinek védelmében – és a figyelem elterelésére – folytatja verbális szabadságharcát, riogat nyugati gyarmatosítással.

A szerző közíró