Komikus lenne ez már csak azért is, mert éppen maga az Orbán-kabinet az, amely nem a bevett, hogy ne mondjuk, szokásos megszorító intézkedéseket vezette be, hanem éppen azokra a még csöpögő csapokra szerelt nagy teljesítményű szivattyúkat, amelyek forrásul szolgálhattak volna valamicske növekedésre. Az egykulcsos jövedelemadóval jól járók lehet, hogy megmaradtak Fidesz-szavazónak, de hogy nem költenek, s így nem mozgatják meg a honi piacot, az már biztos. Mint ahogyan az is, hogy a Mercedes és az Audi beruházásán kívül legfeljebb néhány új stadionnak örülhetünk majd a közeljövőben, ennyi igazolja a kormányfő „munkaalapú” gondolkodását. S azt is látjuk, hogy a banksarcokkal éppen az a vállalkozói réteg marad most már több éve, s ki tudja, meddig, hitel nélkül, amely némi növekedést tudna produkálni.

Ami Európát illeti, csak óvatosan somolygunk. 1992-ben, Maastrichtben, amikor az unió elhatározta a közös valuta létrehozását, a franciák a német egyesítés miatti szorongásuk okán is szerették volna szigorúan a Nyugathoz kötni Németországot. Rávették hát Bonnt, adja fel a német márkát az euró javára, s ezzel is kötődjön még erősebben az unióhoz. A németek belementek az „üzletbe”, de azzal, hogy ragaszkodnak hozzá: az euró val kapcsolatos pénzpolitika kövesse a német jegybank korábbi fiskális elveit: alacsony infláció, szűk pénzkínálat,minimális költségvetési hiány. Ennek egyszerű oka volt. A németek féltek az akkor „strandzónának”, ma elegánsabban uniós perifériának nevezettek – Olaszország, Spanyolország, Görögország, Portugália – költekező hajlamától. Attól, hogy a népszerűségre hajtó politikusok engednek a szavazók nyomásának, s a pénzügyi fegyelem rovására fokozott állami költekezéssel erősítik meg hatalmukat. A „strandzóna” persze tiltakozott ez ellen, de a morgás hirtelen elcsendesedett, amikor viszonzásul jókora mértékben megnövelték a nekik juttatott uniós strukturális alapokat. Szép, szép tehát, hogy Francois Hollande-tól a G8-ig most egyszerre mindenki hajtogatja a növekedés fontosságát, de aligha gondolhatják, hogy ez a pénzügyi fegyelem fellazulásával járhat, hogy van annyi pénz az unió kasszájában, amivel finanszírozni lehetne a növekedést szolgáló beruházásokat, a munkahelyteremtést vagy éppen a néhány országban finanszírozhatatlan közszolgáltatásokat. Nem gondolhatjuk, hogy Berlin feltétel nélkül hozzájárulna, ha hozzájárul egyáltalán, a pénzjegynyomda beindításához, s vele az euró – tehát saját forrásai – inflációjához. Főként azért nem, mert még mindig Németország az unió gazdasági motorja, legfőbb pénzügyi támasza, s nem valószínű, hogy az elvesztett tartományi választások sora után Angela Merkel kancellár újabb bonyodalmakba vetné magát.

Ám van itt egy még lényegesebb kérdés is: arra még senki sem válaszolt, hogy ha volna is pénz, mivel lehetne materiálisan is versenyképesebbé tenni a világpiacon az európai gazdaságot. Mint ahogyan itthon sem az a gond, hogy a gazdasági miniszter ne akarna kitörni a recesszióból. Viszont előttem a kép: Matolcsy György áll egy üres stand előtt a világpiacon, s fogalma sincs arról, mit kellene a vásárlóknak kínálni. És ez már a legkevésbé sem komikus.