Volt, aki 25 percig nyomta, más öt percben foglalta össze mondanivalóját – de semmi sem történt. A probléma az Európai Unió jellegéből is adódik: hogyan lehetne egy állásponton 27 szuverén tagország vezetője? Van-e egyáltalán olyan téma, amelyben mindannyian egyet tudnának érteni? Ha pedig a többség döntene valamiről, demokratikus lenne-e azt lenyomni a kisebbség torkán, csupán annyit hangsúlyozva, hogy ez az összeurópai közösség hasznára válik? Arról nem is beszélve, hogy az uniót – mai formájában, technokrata-bürokrata hátterével – a napi ügyek menedzselésére, legfeljebb lassú változások előkészítésére, de semmiképpen sem válságkezelésre találták ki.

Werner Faymann osztrák kancellár, Mario Monti olasz miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár, Francois Hollande francia elnök és Jyrki Katainen finn miniszterelnök a csúcson

Némi elmozdulás azért érezhető: korábban iránytűnek számított Berlin és Párizs, ha ők megegyeztek, jó eséllyel maguk után húzták a többieket. Ez az axióma megdőlni látszik. Bár az új francia elnök, Hollande első útja Berlinbe vezetett, és miniszterelnöknek kiváló német kapcsolatokkal rendelkező, németül beszélő politikust választott, a csúcs előtt nem Merkellel, hanem a spanyol kormányfővel, Rajoyjal egyeztetett. Fontos a német–francia viszony, de nem lehet kihagyni a többieket sem – indokolt. Ettől az unió talán demokratikusabb lesz, döntésképesebb aligha.

Nincs egységes irányvonal, csak ötletelés. Nincs döntés Görögországról, csupán vészforgatókönyvek vannak. Nincs uniós vezetés, csak országok és kormányok közötti kötélhúzás. Nincs, aki európai szinten irányítana, mert nincs erre adott demokratikus felhatalmazás – és mert nincsenek egyszerű és bevált megoldások. Öntsük a pénzt a gazdaságba? Ezt tették az amerikaiak 2001 után, ebből lett a hitelválság. Ezt jelentette az olcsó euró a dél-európai országoknak, ebből lett a spanyol ingatlanpiaci lufi. Maradjunk a spórolásnál? A görög válság mélyülése bizonyítja, hogy önmagában ez sem elegendő. De nem tartható hosszú távon az sem, hogy a német állampapírokat nullaszázalékos kamattal is elkapkodják, míg a spanyolok és az olaszok hat százalék fölött kénytelenek fizetni ugyanazért az euróhitelért.

Mondhatnánk, hogy ezek a politikusok azért ülnek kényelmes bársonyszékeikben, és kapják nem csekély fizetésüket, hogy oldják meg végre a válságot, de ők is egyre nyíltabban elismerik: csak vaktában próbálkoznak. A válság eközben újabb áldozatokat szed: a brit gazdaság recesszióban, a francia növekedés leállt, és már a németek sem hiszik, hogy őket megkíméli a krízis. Ha a motor végképp lefullad, már felesleges lesz arról vitatkozni, ki üljön a kormánynál.