2014-ig még majdnem bármi összejöhet, és arról még korai elmélkedni, hogy mi történik majd az országos színen. Esetleg a jelenlegi kormányerők elveszíthetik a hatalmat anélkül, hogy azt az ellenzék elvenné tőlük. De Budapest az a hely, ahol azért ez az oldal is próbálkozhatna, koncepcionálisan is. A város súlyát az ország életében senkinek sem kell magyarázni. De önálló politikai színpadként a jelentőségét nem 2010-ben, de már a 90-es évek második felében elvesztette.

A balliberális oldal a város kormányzását odaadta Demszky Gábornak, és kísérletet sem tett arra, hogy egy másmilyen fővárosi politikai elitet (is) építsen. Lehet, hogy a szocialisták úgy gondolták, hogy ez volt a koalíció (egyik) ára, de ilyen elitet a liberálisok sem raktak össze. A várospolitika csúcsa a BKV, a valószínűleg koncepcionálisan elszúrt új metróvonal és a parkolás lett.Miközben a nagyváros-politikák a világban megváltoztak.

A gazdaságpolitika kiemelt színtereivé váltak, az innováció és a kultúra meghatározó növekedési gócaivá lettek, a metropolisok polgárai – ez az empirikus szociológiai közhely – magukat egyre inkább nem a nemzetállam polgáraiként, hanem e városok lakóiként határozzák meg, s a várospolitika egyre inkább ilyen kérdésekkel foglalkozik. Budapest kormányzó elitje ezekre igazán nem reagált. Azután a maga kialakította kispályán szépen elvesztette a meccset.

A sztoriban persze szerephez jutnak országos politikusok is. Az, hogy a konzervatív politika sohasem szerette a nagyvárost, nem újdonság. Az azonban igen, hogy az utóbbi időkben ez irányú szerves kötődését a progresszív oldal sem vállalta fel. Miközben az elit mindkét oldalon szinte maradéktalanul a várost lakja, használja. Valószínűleg kedveli, talán szereti is. De hogy minderről beszélni is merne?! Ugyan.

Előadni a vidékiséget, a falusi, kisvárosi gyökereket, ez illik a magyar politikai etikettben. A művidékiségből azután egyre többször valódi vidékiség következik.

Mindez még normálisnak is látszhat, ha nem tűnne fel szinte mindenütt máshol a politikai erőviszonyok egyik vastörvénye. A kormányon lévők váltakoznak, a metropolisok viszont stabilan progressziópártiak. Ausztriában a koalíciók váltják egymást, de a bécsi főpolgármester mindeközben általában szociáldemokrata. A máig politikailag erősen katolikus Bajorországban a müncheni főpolgármester a 40-es évek vége óta mindig szocdem volt. Lényegében ez Európa nagyon sok nagyvárosára igaz.

Vissza kellene persze adni a fővárosi politika súlyát, intellektuális rangját, messze hordó képességét a politikai oldalaktól is függetlenül. Ez nem megy egyik napról a másikra. Egy újraszerveződő balpólusnak Budapest azonban könnyebb gyakorlópálya lenne, és itt azért inkább vagy biztosabban vannak hagyományosan progresszív választók, támogatók is. Nem feltétlenül csak klasszikus baloldaliak.

Ez nem jelenti, hogy itt felelőtlenül lehetne álmodozni. Budapest jelenlegi infrastruktúrája és az ország mentális állapota bizonyos alternatívákat kizár. A 90-es években még nagyokat álmodtunk Budapestről, Kelet-Közép-Európa regionális központjáról, „fővárosáról”. Ez egyformán tetszett a nemzetieknek és modernistáknak. Most azonban belátható, hogy ez ebben a történeti szakaszban nem tartható. S nemcsak azért, mert egyelőre nincs, és ebben az évtizedben valószínűleg nem is lesz még TGV típusú szupervasutunk Bécsbe. S nemcsak azért, mert elolvadt a nemzeti légitársaságunk és a modernizált Ferihegy, ha majd megint jobban tele lesz, nagyjából akkora, mint amilyen Szaloniki, sőt az idei focifesztiválra készülve Wroclaw vagy Harkov új repülőtere. Ezekbe nemzetközi hubokat, elosztóállomásokat azért senki sem álmodott.

Az igazi kérdés az etnopolitika. Budapest valamilyen mértékben a Kárpát-medencei magyarság természetes „regionális fővárosa”. Baj lenne, ha ez másként lenne. Viszont amíg a jelenlegi nemzetpolitikát folytatjuk (és ismerjük be, hogy ilyesminek, ha visszafogottabb, kevésbé operacionált változatban, de nálunk azért van tömegpiaca), addig nem lehetünk „főváros” a románoknak, szerbeknek, szlovákoknak. Így azután a mi nemzetpolitikánk természetszerűen erősíti a térségben Bécset, az amúgy is hagyományos versenytársat. Mint mindig az utolsó százötven-kétszáz évben. Szerencsére most nem politikailag, hanem csak közlekedési-szellemi-business központként. A Kárpátoktól északra történelmi sebeink már senkit sem zavarnak, de számukra Budapest távoli, és nekik különben is ott van Berlin (meg egyre erősebben megint Varsó is). Ez a szerkezet ma tartósnak látszik. Itt álmokkal bajlódni ma talán felesleges.

Viszont a közeljövőben nem lesz Budapestnek politikai, intellektuális és gazdasági színpadként Magyarországon alternatívája. S ha így marad, sürgősen meg kellene teremteni a saját, önjáró és valamilyen elkülönülő korporatív önképpel is rendelkező fővárosi eliteket. Akik nem csak itt laknak. Néhány budai negyedet, tisztviselőtelepi elővárost leszámítva a jobboldalon ilyenek (még-már?) nincsenek. S nincs ott sem karizmatikus várospolitikus, vagy valamilyen konzervatív Budapest-identitás sem. Szabad a pálya, a baloldalnak gyakorlati szempontokból is könnyebb a dolga. Persze ehhez egyelőre errefele sincs ember, városi jövővízió, programcsíra. A szuperpragmatikusok azt mondanák, ha van vezető, lesz vízió és program is magától. De az újabb magyar politikai tapasztalatok – s nem csak a baloldalon – azt mutatják, hogy ez azért nincs így. Következésképpen fel lehet, talán fel is kell a sorrendet cserélni. Megfogalmazható az a 2020-as Budapest-kép, amihez lehet húzóembereket keresni.

Végül is a sürgősen megoldandó feladatokat már jól látjuk. S most nem a dugódíjra, a parkolási bevételek újraelosztására és az eddigi metróberuházás kényszerpályájára, vagyis arra, amit ma várospolitikának hiszünk, gondolnék, hanem öt megoldandó központi problémára.

Először: Budapest visszarendezése, bekapcsolása az új európai metropolishálózatba. Milyen lesz a viszonyunk a kontinens „globális városaihoz”; Párizshoz, Berlinhez, Londonhoz, Moszkvához? Működhet-e egy kiegyenlített Bécs–Budapest-tengely? Milyen legyen a munkamegosztás a nemzetközi üzleti funkciókban a közép-európai nagyvárosok között?

Másodszor: Hogy lehet az országban az életminőséget és a munkaerőpiacot az eddigieknél sokkal határozottabban homogenizálni? Nem elzárkózással Budapesttől a „vidéken”, hanem ellenkezőleg az ország infrastrukturális összenövesztésével. Hogy aki akarja, máshonnan is használni tudja a közelséget, kapcsolódási lehetőséget az ország egyetlen nagy, nemzetközileg is számottevő potenciális növekedési pólusához.

Harmadszor: Képes-e a város a kreatív iparokban, az információs kultúrában valamilyen, legalább Európában feltűnő újat csinálni? Ki tudja-e magát, önmagában és a szűkebb környékkel együtt találni divatközpontként, az eredeti építészeti víziók városaként, távlatibb tudományos koncepciók születési helyeként, filmes központként. Hiszen a vasgyártásban vagy a textilben, hogy két híresen hagyományos budapesti ipari területet említsek, aligha fogunk labdába rúgni.

Negyedszer: A város elöregedett, az egyébként öregedő országnál is jobban. Honnan jönnek majd az új emberek? És hogyan néz ki a nagyvárosi életminőség idős emberek számára ma és itt? És ebből mit képes teljesíteni a város?

Ötödször: Budapest – az európai átlaghoz képest – nem a migránsok városa. Ma még ideérkező külföldiektől hallod, mennyire érdekes, hogy az általuk megszokotthoz képest Pest még mennyire „fehér” város. Meddig marad ez így? S ha még egy ideig, akkor mi ennek az ára?

Hiszem, hogy nem azok lesznek a városvezetők, akik jobban tudnak majd a másikra sarat dobálni, hanem akik ezekre vagy ilyen kérdésekre válaszokat találnak.

A szerző szociológus