Minden, ami sport, hozzá tartozik, ami nem, az nincs is. Az eddig úgy-ahogy önálló –köztünk legyen szólva, az állami támogatás járszalagja nélkül egyébként életképtelen – sport köztestületek, alapítványok megszűntek, illetve más alakzatot öltöttek, és egyéb szövetségek, bizottságok, társaságok karéjában önként, dalolva bemasíroztak az egyetlen közös akolba, amelynek bejárata fölött öt színes karika díszeleg. Függetlenül attól, hogy van-e közvetlen vagy közvetett olimpiai érintettségük.

A hatalmasra pumpált MOB mostantól – többek között – átfogó stratégiákat, koncepciókat gyárt, vagyont kezel, utánpótlást nevel, szabadidősportot fejleszt, sportkutatási, módszertani és tudományos munkát végez, programokat működtet, ösztöndíjat folyósít, keretet ad a Sport Állandó Választott Bírósága működésének, eközben még folyamatosan szervez és rendez is. Ha valami kimaradt volna a leltárból – biztos, ami biztos –, ott koordinál, együttműködik és részt vesz. Legyen szó a sporttánc, avagy az élet- és vízimentő szövetségről, rádióamatőr- és postagalamb-versenyrendszerről vagy éppen közoktatási szakértői tevékenységről. Az ellátandó feladatok özöne a londoni olimpia előtt néhány hónappal zúdult arra a szervezetre, amely eddig néhány munkatárssal birkózott több-kevesebb sikerrel nagyságrendekkel kisebb teendőkkel: az olimpiai eszme népszerűsítésével, az olimpiai felkészülés összehangolásával, támogatásával, a játékokon való részvétel szervezésével és saját maga folytonos ünneplésével. Az elmúlt két évben tizenháromszor módosították a sporttörvényt. Az egyik fabrikálás arra irányult, hogy ezt a hazánkban minden előzményt nélkülöző, gyökértelen megastruktúrát létrehozhassák. Vajon miért? Megmondom: a sportot így lehetett a legkönnyebben, a legkisebb erőfeszítéssel megszállni. Az olimpizmus felélesztésében, intézményeinek kialakításában annak idején a magyarok fontos szerepet játszottak. Lakosságunk számához viszonyítva egyenesen lenyűgöző a bajnokaink száma. Az elmúlt száz esztendőben mindez jogos nemzeti büszkeségünk, nemritkán pedig öntömjénező kivagyiságunk egyik fontos szimbólumává lett. Mi több, a magyar olimpiai hagyományok, eredmények, intézmények mintegy szent tehénné váltak. A MOB-on tehát vastag páncél van, kösse fel a gatyáját, aki kritizálni, támadni merészeli. Ráadásul az állam úgymond kivonult a sportirányítás majd minden szférájából, eurokonform módon társadalmasította azt. Lehet-e „társadalmibb” szervezet a MOB-nál, amelynek 240 fős közgyűlése, 14 tagú elnöksége, 5 tagozata, akadémiája, számtalan bizottsága van, lesz. Kit érdekel(t), hogy ez a masztodon képes lesz-e a sport szerteágazó, igencsak szabdalt terepén tájékozódni, a nagyon gyorsan változó körülményeket, feltételeket észlelni, azokra megfelelően reagálni, a szükséges döntéseket előkészíteni, meghozni. Ez persze csak álkérdés, hisz a lényegi döntéseket úgysem az érintettek hozzák meg, hanem kisebb szobákban, pár kiválasztott jelenlétében születnek majd. Néhány pártelkötelezettel felügyelhető, kézben tartható az egész terület. Együtt tehát a nyáj, ahonnan egyelőre csak elégedett bégetés hallatszik, hisz meg van ígérve az ellátás.

A hataloméhség, a kizárólagosságra törekvés okozta nagy akarás, kapkodás eleve kizárta a változtatás előnyeinek, hátrányainak mérlegelését. A rohamozás közepette nem volt mód, de – feltételezem – különösebb szándék sem az alapdokumentumot fontos részleteiben megfelelteni a hazai jogszabályoknak és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság előírásainak. Utalhatok az egy közgyűlés alatt a részvevők torkán lenyomott alapszabály-módosításra, a rögvest megtörtént tisztségviselő-jelölésre, majd -választásra, avagy a tagozatok és azok vezetőinek felettébb szabadon értelmezett integrálására. A valódi döntéshozók – nem a közgyűlés jut erről eszembe – nemhogy kétszer mértek volna, ezúttal is azonnal vágtak… Megjósolom, a MOB vezető testületeiben hosszú ideig téma, napirend lesz az alapszabály farigcsálása.

Egy ilyen gigaszervezet végképp nem működhet improvizatív módon. Ha valahol, itt követelmény a rendszerszerű üzemelés, a kompetenciák világos, egyértelmű elhatárolása. Ellenkező esetben nagyon hamar káosz alakul ki. Ezt megelőzendő, a közgyűlésnek, de az elnökségnek mindenképp folyamatosan üléseznie kellene a következő időszakban, hogy a szabályozottság és az eljárási rendek minimumát kialakítsák. Nota bene, egy legalább államtitkársági létszámú, felkészült apparátussal övezve. Képes eleget tenni ennek az országgyűlési és európai parlamenti képviselőkből, polgármesterekből és szinte kivétel nélkül állás- és funkcióhalmozó személyekből összeállt irányító grémium? El ne felejtsük, pár hét, és itt van a londoni olimpia. Eskütétel, formaruha – eszközök –, felszerelések biztosítása, utazásszállítás megszervezése, csapat- és delegációkijelölés, akkreditáció, sportdiplomáciai teendők, jutalmazás – kitüntetés –, ünnepélyes fogadtatás előkészítése, hogy csak néhányat említsek azon tennivalók közül, amelyben nem lehet melléfogni, mert a tévedés gyakorlatilag jóvátehetetlen hiba.

Végül egy találós kérdés. A magyar sportélet másik szervezeti nagyágyújának számító Magyar Labdarúgó Szövetség vajon miként illeszkedik ebbe a rendszerbe? Nehezen tudom elképzelni ugyanis, hogy MOB-fórumokon fognak eldőlni a magyar labdarúgás stratégiai kérdései, de akár az akadémiai képzés keretei között zajló tehetséggondozó, élutánpótlás-nevelő tevékenység irányítása és felügyelete. Nem akármilyen kihívásnak tűnik például a labdarúgás beszuszakolása az egységes versenyengedély kiadásával összefüggő, adminisztrációs rendszerbe.

A címben szerepeltetett őskori, óriástestű, elefántszerű állat egy ideig szinte minden útjába került akadályt letaposott, de ez nem volt elégséges a túléléséhez.

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, a MOB volt alelnöke, a szöuli olimpiai csapat vezetője